Cirkusz nappal és éjjel – Philip Glass operája Robert Laxről

1959-ben megjelent első kötete a The Circus of the Sun [A Nap cirkusza] címet kapta. A kötet egyenesen kozmikus összefüggésbe ágyazza a cirkuszt; a társulat reggeltől éjszakáig ívelő napját bemutatva valójában a teremtés, az alkotás, a rend, a játék, az önzetlenség, a figyelem és az együttlét higgadt himnuszát fogalmazza meg, s a világ teremtésétől elindulva a cirkuszi sátor és épületek felhúzásán át a társulat bemutatását veszi sorra.

„Velem vannak most, az aranyemberek; tagjaik / összefonódnak az aranyló fényben” – mondja Lax az estéhez közeledve: mindig is, később is vele voltak, mert azokat jelenítették meg számára, akik nem tervezik meg az életüket minden ízében, együtt haladnak a telő-múló idővel, s úgy végzik el az alkotás (a művészet, a tudatos élet) bravúrját, hogy mernek szabadok lenni.

Érdemes valamivel hosszabban idézni a Circushoz csatolt utóiratból: „Gondolj, Mogador, a szabadságra, a megkötözött világban, amely kiűzetett az Édenből; a papok, a művészek és az akrobaták szabadságára.

Abban a világban, ahol az ember homloka verejtékével kénytelen megkeresni a kenyerét, azok szabadságára, akik, akár a mezők liliomai, a játékból élnek. Mert a játék olyan, mint az Úr előtt álló Bölcsesség. Az ilyen embereknek magasztalás a játékuk. Imádság a játékuk.

Játékukat, mint a pap rituális mozdulatait, kegyelem hordozza. (…) Mindannyian vándorok vagyunk a földön, de minden nemzedékből csak kevesen fedezik fel az adományokból élt életet, csak kevesen élnek egyik napról a másikra, hálásan elfogadva az adományokat a kegyelemtől, s a kegyelem révén megsokszorozottan visszaadva annak, akitől kapták. Ezt jelenti karod kitárt, kiterjesztett íves mozdulata, amikor földet érsz; a szép és kegyelem hordozta visszaadást, a hálát és az átadást.”

A kötet megjelenésének idején Robert Lax már nagyjából tudta, hogy élete nagy keresésére csak a szegénység adhat megoldást. Mivel hatalmas mennyiségű naplójegyzetet írt, és mivel a nyolcvanas évektől fogva mindig voltak olyanok, akik rövidebb-hosszabb ideig felkeresték kelet-görögországi lakhelyén, tudjuk, milyen belső motivációi voltak. Szegény akart lenni, mert természeténél fogva nem vágyott dolgok birtoklására; szegény akart lenni, mert taszította az olyan munka, amelynek nincs értelme;

szegény akart lenni, mert úgy vélte, a szükségletek számának csökkentésével az ember könnyebben meghallja és követi Istent, s mert mindig is szerette a társadalom peremén élőket.

Meggyőződése lett, hogy az életet a szeretet tartja össze és mozgatja, s ezért egyszerűen a szeretetre alapozott életre vágyott: annyira el akart telni Istennel, a világgal és az emberek iránti szeretettel, hogy tiszta szeretetté váljon.

Forrás és fotó: Vigilia Szerkesztőség Facebook-oldala

Magyar Kurír