Dávid Katalin: Vasfüggönyös kereszténység

A mostani kiadványban Dávid Katalin az 1950-60-as évekre emlékezik. Fiatal művészettörténészként dolgozott a Szépművészeti Múzeumban, ahonnan klerikális kapcsolatai miatt a kommunista hatalom eltávolította. Nem maradt azonban magára: 1950 végén a klasszika-archeológus Szilágyi György János megkérte apósát, Rabinovszky Máriuszt, a Képzőművészeti Akadémia művészettörténész-professzorát, hogy szerezzen neki egy állást. Így született meg Rabinovszky akaratából és az akkori Népművelési Minisztérium Képzőművészeti Főosztálya vezetőjének, Redő Ferenc festőművésznek segítségével 1951 januárjában a Dokumentációs Központ, amelynek kialakítását, munkájának, szervezetének megformálását, az intézmény célját, szerepét a hazai művészettörténeti tudományon belül Dávid Katalinnak kellett megoldania. Az 1965-ig működő Dokumentációs Központra sokan emlékeznek úgy, hogy „aranykor volt, sziget az ellenséges világban.”

A kötet címéről a szerző kifejti: a szocialista rendszerben élő hívők „vasfüggönyös keresztények” voltak, ami arra kényszerítette őket, hogy jobban őrizzék a kereszténységet, mint a nyugatiak. Náluk is támadták ugyan a kereszténységet, ami „kedélyesebb” eszközeivel veszélyesebb is volt, de a hivatalos üldöztetést kivédték a törvények. „Mi azonban naponta kényszerültünk a hitünkre, ebben a hitben gyökerező kultúrára támadó, államilag fenntartott erőkkel szembesülni” – olvasható a kötetben. A 20. század két totalitárius rendszere, a bolsevizmus és a nemzetiszocializmus egyaránt a zsidó-keresztény világnézetet tekintette legnagyobb ellenségének. Dávid Katalin tényként állapítja meg: nemzedékek sora nőtt fel úgy, hogy nem ismerte a keresztény együttélés legelemibb követelményeit, sem az európai és ezzel együtt a magyar művelődéstörténet számos értékét. Az igazi botrány azonban nem az volt, hogy a művelődéstörténet kincseit „megszűrve, átértékelve és hiányosan kapták az emberek, és szellemi vasfüggöny zárta el a külvilág kortárs értékeit, hanem, hogy törvény által előírt ideológia vetette börtönbe a gondolkodást.” Ezért Dávid Katalin és a hozzá hasonlóan gondolkozó értelmiségiek igyekeztek minden rendelkezésükre álló keretet, lehetőséget megragadni az értékek megőrzésére és továbbítására. Úgy érezték magukat, „mint valami összeesküvők, tilosba lépők, egyszerűen azért, mert gondolkodni mertünk.”

A Dokumentációs Központ egyfajta sziget, menedék volt azok számára, akiket világnézetük miatt a hatalom a társadalom perifériájára száműzött. Az intézmény vezetője kötelességének tartotta, hogy életlehetőséget biztosítson elsősorban az egyházi személyeknek, azok közül is a legkiszolgáltatottabbaknak, szerzeteseknek, apácáknak. Üldözött világiak is kaptak itt munkát, amiből ha szűkösen is, de megéltek valahogy. Tudatosan segítettek a rászorulókon. Halála előtt nem sokkal Hunya Dániel jezsuita szerzetes így fogalmazta meg a központ fő feladatát: minél több embernek segítsen túlélni azokat a nehéz időket. A Dávid Katalin vezette intézmény körül kialakult egy szellemi műhely is, amely a diktatúrában is megőrizte a szabadság világának egy darabját. Idetartozott többek között Pilinszky János, Kondor Béla, Bernáth Aurél, Ferenczy Noémi, Scheiber Sándor, Tersánszky Józsi Jenő, Féja Géza, Szalatnyai József és felesége, Dénes Zsófia, Kassák Lajos, Németh Lajos, Szántó Tibor, Levendel László. A művészek, írók, tudósok munkájukkal, tanácsaikkal, összeköttetéseikkel vagy csupán azzal, hogy a barátaiknak mondták magukat, segítettek életben maradni abban a nem könnyű világban, vagy igyekeztek erőt adni saját sorsuk példájával, gondolataikkal, humorukkal. „Mi ott a Központban rajtuk keresztül megéltük a legfontosabbat: a szeretet, a barátság, a mások gondjaiban osztozás, a mindig és önzetlen segíteni akarás életet fenntartó erejét. És igyekeztünk mi is ugyanezt tenni a hozzánk kapcsolódók felé” – idézi fel a szerző a központ munkatársainak és a velük mélyebb szellemi-lelki kapcsolatba került értelmiségiek viszonyát.

Dávid Katalin visszaemlékezéseiből kirajzolódik előttünk teljes személyisége. Az, hogy Bernáth Aurél nagy festő volt, minden képzőművészet iránt érdeklődő számára egyértelmű, de az, hogy számtalanszor segített a bajbajutottakon, mégpedig a „ne tudja a bal kéz, hogy mit csinál a jobb”-elv szellemében, nem biztos, hogy mindenki előtt közismert. A társaság tagjait az emberi méltóságba és szabadságba vetett hitük tartotta össze. Volt köztük hívő és nem hívő is. Dávid Katalin egyszer megkérdezte a híres orvos, Levendel László feleségét: „Mari, te tényleg nem hiszed, hogy van Isten?” A válasz: „Én valóban nem hiszem. De igyekszem úgy élni, mintha lenne.” Dávid Katalin nem csupán hiszi, de tudja, hogy a Jóistennek ez a hozzáállás mindennél fontosabb, mert „nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: Uram, Uram! Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát” (Mt 7,21).

A Dokumentációs Központot végül 1965-ben szüntette meg a hatalom: az ok ezúttal is Dávid Katalin gynevezett „klerikális” kapcsolata volt. Akkoriban folyt a Dávid házaspárral jó viszonyban lévő Mócsy Imre jezsuita páternek és társainak a pere, s természetes, hogy bekapcsolták őt az ügybe, beidézték a Gyorskocsi utcába, akasztással is fenyegették. Végül azonban hazaengedték, és áthelyezték a Magyar Nemzeti Múzeumba, tudományos kutatónak. Férjét viszont elbocsátották az ügyészségről, ahol revizorként dolgozott, a budapesti főügyész lejátszotta neki hosszas telefonbeszélgetését Mócsy Imrével.

Alighanem minden korra jellemző az az eset, ami nem sokkal ezt követően történt: a Képzőművészeti Szövetség közgyűlésén a megjelentek kerülték Dávid Katalint. Egyszer csak megjelent Aczél György, a korszak kulturális irányítója. Elment mellette, majd visszafordult és örömét fejezte ki, hogy láthatja őt. A szavakat senki sem hallotta, de azt mindenki látta, hogy Aczél kezet nyújt neki, és ez a gesztus elég volt ahhoz, hogy Dávid Katalin körül megváltozzék a légkör. Másnap már hívták is a minisztériumból. Ez már azonban a következő fejezet témája lesz, amely remélhetőleg minél előbb elkészül és az olvasók kezébe kerül-

Dávid Katalin: Vasfüggönyös kereszténység, Szent István Társulat, Budapest, 2017.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír