Egy tanító emlékfájára – Emlékezés Dinnyés József daltulajdonosra

Kultúra – 2021. április 6., kedd | 19:30

Milyen szimbolikus – mondták többen is, mikor jött a hír, hogy az önmagát daltulajdonosként meghatározó Dinnyés József énekmondó, dalszerző, akit túlzás nélkül tekinthetünk a magyar kultúra nagykövetének, éppen nemzeti ünnepünkön, március 15-én költözött el a földi világból.

1963-ban Szegedről indult a pályája; zenekarkísérletek után egyedül kezdte járni az országot, egy szál gitárral, szájharmonikával. Eleinte koncertek szünetében játszott, kosztért-kvártélyért. A bevételek bizonytalansága később sem volt számára szokatlan jelenség, és nem csak az időszakos letiltások miatt: föllépett például olyan kis közösség meghívására, akik a helyi hivatalos művelődésszervezés egyre laposodó programja helyett egy pajtában maguk szervezték meg saját művelődésüket: filmklubot, jazz-délutánt, irodalmi estet, miegymást. Nekik persze ingyen játszott, a kenyérrevalót napközbeni utcazenéléssel megkeresve. „Nem gazdagodtam meg: ennek a műfajnak vagy életformának ez az ára, ha úgy tetszik, »adója«. De ez nem baj. (…)

Különben sem az ára az igazán fontos valaminek, hanem az értéke. Azt tapasztalom, hogy éheznek az emberek az igére – és a szép emberi szóra. Hálát kell adnom az Úrnak, hogy ebben a szolgálatukra lehetek”

– vallotta 2004 húsvétján az Új Emberben, Kipke Tamás interjújában.

Országosan ismertté az első magyar polbeatfesztivál révén vált, 1967-ben, Veress Miklós költő szövegére írt, Karrier című dalával. Ám hiába próbálták beszuszakolni a rendszer által kedvelt protestelőadók közé, nem sikerült. Amit ő művelt, merőben más volt – mint egy tévéinterjúban Baranyi Ferenc szójátékait idézve mesélte, a külpolbeat (Amerika-ellenes dalok a vietnámi háborúról, faji előítéletekről, „Ki ölte meg Kennedyt?”, disszidensek gúnyolása stb.) helyett belpolbeatet művelt, hazai dolgainkról akart énekelni, ami némiképp nyugtalanította az illetékeseket. Nem véletlen, hogy bár rendszeresen hívták föllépni kultúrházakba, ünnepi műsorokra, építőtáborokba, közel húsz évet, 1985-ig kellett várnia nagylemeze megjelenésére, úgy, hogy az sem stúdióban készült, hanem hullámzó minőségű élő felvételekből rakták össze. „Az ellenszél nekem nem szokatlan. (…) Ha az ember az állandóság, a maradandó értékek hirdetésére vállalkozik, nem lepődhet meg, ha nem nagyon kedvelik azok, akik a folytonos változásban érdekeltek.

A maradandó értékek világa folyton rákérdez az emberre, leleplezi a hazugságokat, kétszínűségeket. Csoda, hogy ezt sokan nem szeretik?

(…) Mindenki szereti az igazságot, csak azok vannak kevesen, akik ezért kockára mernek tenni valamit. De ezért nem bánthatom őket. Inkább bátorítani szeretnék mindenkit” – mondta, ugyancsak a 2004-es Új Ember-interjúban.

Hitvalló református keresztyén volt, gyakran templomokban is énekelt, kortárs költők mellett Szenczi Molnár Albert zsoltárfordításai is rendszeresen szerepeltek a műsorában. 2003 karácsonyán jelent meg Úti áldás című albuma, magyar költők istenes verseiből válogatva, a Szent István Társulat gondozásában. A kiadó akkori munkatársaként magam is közreműködtem az album előkészületi munkálataiban. Lemezbemutatót a Magyarok Házában tartottunk, a vendég előadó Sillye Jenő volt, a hazai keresztény énekmondók doyenje – és Dinnyés József egykori katonatársa, akivel akkor már rég nem találkoztak, de egymás munkásságát ismerték és becsülték.

Évtizedeken át járt börtönökbe is, irodalmi műsorral, zsoltárokkal. Erről így vallott: „…ők ott bent nem bűnözők, hanem csak fogvatartottak! Köztük tanultam meg, hogy ugyan van bűnöző, aki bűnöz – de mennyi ideig bűnöz egy bűnöző? Addig a tíz vagy húsz percig, amíg elkövet valamit. Előtte és utána nem bűnöző, esetleg rossz életű alak, vagy nem szereti a feleségét vagy a barátait, vagy éppen nincsen senkije, és azért kényszerül valamilyen gaztettre. De tulajdonképpen ugyanolyan ember, mint te meg én és a többi járókelő ebben a kis hazában (…) Az, hogy egy diákcsapatnak, középiskolásoknak vagy egyetemistáknak énekelek, vagy éppen egy civil közönségnek egy művelődési ház klubtermében, teljességgel mindegy. Hiszen ott ugyanazok az emberek ülnek, mint a börtönben. Hogy homogénebb egy osztály, mint a rácsok mögötti, mindenhonnan jött emberek társasága, az az előadót ne izgassa! Neki az a feladata, hogy amit el akar mondani, azt tegye közérthetővé, hisz ezért előadóművész. Hogyha ráadásul művész is – legalábbis megkísérli maximálisan elvégezni a művészi feladatot –, akkor át tudja adni azt a mondanivalót, azt a gondolatiságot, amit szeretne. Szóval semmi különbség nincsen, sőt, néha kisebb élmény köznapi kulturális közegben lenni, mint egy börtönben, mert azért ott egy sors köti össze a közönség tagjait, nem úgy, mint a szabadlábon lévőket”. (Poptortenetiemlekpont.hu, Papp Máté interjúja)

Hozta-vitte a dalokat, főleg magyar kortárs költők énekelt verseit, de maga is írt dalszövegeket, és az egyik első volt azok között, akik révén megismerhettük a nagy nyugati bárdok, Dylan, Donovan, Leonard Cohen műveit – nem véletlenül nevezték Bob Dinnyésnek.

A magyar kultúra, a kortárs költők követe, hírvivője és sokezres tömegekkel való megismertetője volt több mint ötven éven át – nemegyszer letiltott vagy alacsony példányszámú megjelenésre korlátozott költők műveinek teremtve jelentősebb publicitást.

Fontos kezdeményezése volt a tanítók emlékfája: „Az ember, akinek a tudás szeretetét, a szeretet tudását és az olvasás szenvedélyét köszönhetjük, akitől a számolás varázsos tudományát tanultuk el, akitől megtanultunk térképet és kottát olvasni és megismerhettük a verslábakat, a színek és formák rendjét, nos… a Tanítónak sehol egy emléktáblája széles e hazában. (…) Az Emlékfát a régi iskola elé, a Hősök emlékműve mellé, temetőink díszkertjébe, vagy a templomkertben állítsuk fel – és évente a település egy jeles napján emlékezzünk e tiszteletre méltó foglalkozás mestereire, a nemzet napszámosaira, akik a születésünk utáni harmadik legnagyobb mérkőzésre tanítottak meg: az Életre.”

Nem tudom, fölmérhető-e valaha az a kulturális misszió, amit több mint ötven év alatt végbevitt. De a tanítók emlékfái között az övének egész biztosan kitüntetett helye van.

Szöveg: Mester Zsolt

Fotó: Dinnyés József Facebook-oldala

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. március 28-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria