Egy 20. századi Heródes emlékiratai

Kultúra – 2018. május 12., szombat | 14:19

Rudolf Höss szörnyű, de megkerülhetetlen emlékiratának megjelenése a hazai keresztyén-zsidó párbeszéd fontos, tisztázó és megtisztító erejű állomása.

Rudolf Höss auschwitzi táborparancsnok, a hírhedt tömeggyilkos Lengyelországban papírra vetett emlékiratait, hátborzongató „közgyónását” nem könnyű végigolvasni. Az ő számvetése még nagyobb riadalmat és megrendülést kelt az olvasókban, mint Robert Merle 1952-ben megjelent híres regénye, a Mesterségem a halál, amelynek Höss a központi szereplője. Főhősnek nem nevezhetjük őt, mert ez a pozitív tartalmú szó végképp nem illik arra az emberre, aki hívő katolikus család sarjaként, egykori papnövendék álmainak hátat fordítva az I. világháborút követően még „kicsiben” gyakorolt gyilkolászások és börtönévek után Dachau, majd – két ízben is – Auschwitz parancsnoka lett. Látszólag „emberségesebb” stílusban, mint a rettegett Eichmann és Mengele doktor, de voltaképpen még náluk is hátborzongatóbb módon, mert nem korbáccsal a kezében, nem a tettleges erőszak embereként, hanem kötelességtudó hivatalnok, vérbeli „Beamter” módjára, aki gyomorforgató ráadásként még együttérzést is képes mímelni, különösen a gázkamrába terelt nők és gyermekek, csecsemők iránt. Körülbelül úgy, mintha egy 20. századi Heródes sajnálkozna a parancsára megölt kisdedek holtteste felett. 

Gellért Ádám megrendítő előszavában a következőket olvashatjuk erről: „Ahogyan a tömeges elgázosításokról ír, az egy teljesen közömbös szemlélő megnyilvánulása. Még utólag sem veszi magának a fáradságot, hogy tudatosítsa: ezerszeres gyilkosság volt, amit Auschwitzban az ő parancsnoksága alatt szinte naponta elkövettek. Ugyanakkor valósággal tetszeleg benne, hogy az ekkor lejátszódó jelenetek mennyire »megérintették«.” Különösen gyilkos cinizmussal fejtegeti például, hogy a cigány származású gyerekek és felnőttek mennyivel vidámabb, gyanútlanabb és kedvesebb „ügyfelek” voltak, mint az éber és gyanakvó zsidók…

Höss – tetteit mentendő – kitér a keresztyén foglyok sorsára is. Rendkívül nagy nyomatékkal számol be mindazokról az állítólagos kedvezményekről, amelyeket Sachsenhausen egyik nevezetes foglya, Martin Niemöller evangélikus lelkész, a náciellenes Hitvalló Egyház vezetője kapott, különös kegyként. Érdemes idéznünk egy rövid részletet, hogy érzékeltessük, milyen rosszallással írt Höss erről a „különcködő” egyházi csoportosulásról. Megrögzött, a német császárság korát visszakívánó, begyöpösött reakciósokként említi annak tagjait. „A németországi evangélikus egyház számtalan csoportra szakadt. Niemöller az egyik csoportosulást, a Hitvalló Egyházat vezette. A Führer egységes és jól szervezett evangélikus egyházat akart látni, ezért kinevezett egy evangélikus birodalmi püspököt. Az evangélikus csoportosulások közül azonban sokan nem ismerték el a püspököt, és hevesen támadták, így Niemöller is, akinek Berlin elővárosában, Dahlemben volt a gyülekezete. Itt gyűlt össze az egész berlini/potsdami reakció, a császárkor kegyelmes urai, meg akik elégedetlenek voltak a nemzetiszocialista rezsimmel.” Mint korabeli dokumentumokból, vallomásokból kiderült, Niemöller – aki a német evangélikus egyház önállóságának védelme mellett – egyik céljának a zsidó származású evangélikusok megoltalmazását tartotta, (ezért alapította az úgynevezett Pfarrernotbundot), s aki 1961-től az Egyházak Világtanácsának elnökeként képviselt maradandó értékeket, bizony korántsem volt olyan „elkényeztetett luxusfogoly”, ahogyan azt Höss vele kapcsolatos szavai érzékeltetni próbálják.

Végül szólnunk kell Rudolf Höss legnagyobb, s számunkra, magyarok számára leggyalázatosabb gaztettéről, a mérnöki pontossággal kidolgozott Ungarn-Aktion-ról, amelynek keretében négyszázharminchétezer magyarországi zsidó érkezett Auschwitzba. Közülük háromszáz-háromszáznegyvenötezer – köztük százezer gyermek – azonnal eltűnt a gázkamrák sárkánytorkában, ahol a halottakat természetesen nem egyenként, hanem egymásra halmozva, hasábfák módjára égették el. Hozzá képest Haynau vérengzése halk és szerény kis próbálkozás volt a szabadságharc leverése után, ő maga pedig a gyilkolás amatőrje. Kádár Gábor és Vági Zoltán Rudolf Höss és a magyar holocaust című utószó-tanulmánya tökéletesen jellemzi ezt a jámbor kisembernek, egyszerű ítéletvégrehajtónak álcázott pszichopata gyilkost: „Höss egyszerre tipikus és atipikus. Fantáziátlan senki, jellegtelen külsővel, mégis rabul ejti a képzeletünket. Látszólag könnyedén megfelel a nácikról bennünk élő képnek. Pedáns szervező, precíz végrehajtó, aki a legkeményebb parancsokat is habozás nélkül teljesíti. Másrészt figyelmes férjnek és szerető apának tűnik, aki borzalmas munkáját befejezve példás családi életet él a krematóriumtól alig száz méterre lévő házában.” Egy helyütt Höss büszkén részletezi, milyen idilli volt a kapcsolat a rezidenciájukon szolgáló „házi zsidók” és a család között!

A tárgyilagos beszámolók és ömlengő önfelmentések között hullámzó, szörnyű, de megkerülhetetlen emlékiratot Kajtár Mária fordította, az árnyalatokra és hangnemváltásokra mindvégig gondosan figyelve. E könyv megjelenése a hazai keresztyén-zsidó párbeszéd fontos, tisztázó és megtisztító erejű állomása.

(Auschwitz parancsnoka voltam – Rudolf Höss emlékiratai, közreadja Martin Broszat, Jaffa Kiadó, Budapest, 2017.)

Fotó: Wikipédia

Petrőczi Éva/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2018. május 6-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria