Egy hőskorszak vége – Emlékezés Giuseppe Giacominire

Kultúra – 2021. augusztus 22., vasárnap | 14:00

Július 28-án hunyt el Giuseppe Giacomini, 81 éves korában. Ő volt az első világsztárnak számító operaénekes, akit élőben hallhattam, gyerekként, 1987-ben. A margitszigeti színpadon, egy nyári záporok áztatta Aidában, amelynek utolsó felvonását elmosta az eső.

Nemzetközi mezőny: Giacomini mellett Tokody, Isola Jones, Sztojan Popov, Begányi, Gregor. Telt ház, az óriási nézőtér jobb teraszára kaptunk csak jegyet. Impozáns látvány: a szélesen elterülő, illúziókeltő „óegyiptomi” díszlet betöltötte a fákkal határolt, akkor még minden irányban nyitott színpadot. Látványos tablók, zenei izzás, a bevonulási jelenetnél (anakronisztikus) tűzijáték… Élesben próbáltam ki, mit tud a Sokol rádió méretű, bőrtokos Sony-felvevő. A város moraja, a távoli dudálás, a felettünk magasan szálló repülő zúgása és a környékünkön ülők összesúgása persze rendre bezavart. Sokáig őrizgettem a negyedik felvonás nélkül maradt kalózfelvételt, végül szükség volt a kilencven perces kazettákra, és rájuk vettem valamit a rádióból. Bánom, most szívesen visszaidézném ily módon is azt a meghatározó nyárestét. Giacomininek viszont immár harmincnégy éve hálás vagyok. Tudat alatt lett mérce számomra. Tömör, baritonális színezetű, hatalmas erejű vocéja óta – amelyet később többször letesztelhettem Bécsben, Miskolcon és Budapesten erősítés nélkül is – ezt az „akusztikai élményt” várom mai pályatársaitól is. Egyelőre hiába. Hiszen világviszonylatban sincs igazi Otello, Calaf, Chénier, Sámson… Nincs hőstenor. (Ahogy Verdi-bariton és basszus is alig.) E szerepkörben ma beugró kísérletezők, határátlépő próbálkozók vannak, akiknek cseppet sem átütő éneklését egyesek azzal mentegetik, hogy azért nem lehet (jól) hallani őket, mert a karmester túlzottan rájuk engedi a zenekart. Tudjuk, azelőtt ez nem volt probléma, sőt a szólisták egymással – nemritkán a teljes zenekarral és énekkarral – keltek versenyre a zenei-énekesi bravúrokat hozó, máig emlegetett pillanatokért. Verdi, Puccini és a veristák pedig eleve elképzelhetetlenek, „működésképtelenek” megahangok hiányában. Az unalmat ma gyakran toleránsan azzal csomagoljuk be, hogy amit kaptunk, az olyan „bel cantósan karcsú” vagy „mozartosan kulturált” éneklés, ha kicsivel biztatóbb a helyzet, legalább egy-egy „spinto ígéretnek” örvendhetünk.

Giacomini esetében felfoghatatlannak tűnt, hogy ez a sötét alaptónusú hang miként tud felfelé is ilyen vastagon, szinte korlátlan intenzitással nyílni. Nem volt CD/TV-kompatibilis művész, ugyanis felvételei „fedettebbnek” mutatják tenorját, nem tudják reprodukálni azt a hatást, amit valójában nyújtott. Pál Tamás – aki az említett szigeti Aida karmestere is volt – a művészről szóló emlékezésében tökéletesen összefoglalta a „jelenség” lényegét: „Giacomini arra volt csodálatos példa, hogy az éneklés maga képes a teljességet kifejezni, a teljesség katarzisát előidézni, s ehhez nincs szüksége semmiféle pótszerre. Művészete azt bizonyította, hogy nem az opera színpada teremti meg a drámaiságot, hanem a drámai éneklés teremti az operaszínpadot. Más szavakkal: az énekes az opera igazi hőse.”

Pavarotti, Domingo és Carreras regnálása a másodvonalba sorolta. Micsoda évtizedek voltak – és ez nem a „régen minden jobb volt”-féle bogaras nosztalgiázás –, amikor Giacomini (és Bartolini, Bonisolli, Cecchele, Aragall, Martinucci stb.) számított másodvonalnak. Talán azért is vetülhetett rá kevesebb fény, mert cseppet sem volt sztáralkat. Úgy tudom, fiatalon papnak készült. Civil valója tartózkodást, már-már önbizalomhiányt tükrözött. Fáy Miklós 2006 júniusában a miskolci Fedoráról szóló jegyzetében a tőle megszokott szarkasztikus éllel jellemezte a hatvanhat éves művészt. Akkor keménynek, bántónak éreztem. Újraolvasva más, tényleg találó írói hiperrealizmusa: „Tenor van: Giuseppe Giacomini. Tenor a hangja, jaj, de jó tenor, ha úgy igazán kiereszti a hangját, a jobb oldali dobhártyám kétségbeesett rángásokba kezd, süvít benne a levegő, olyan érzés, amilyet csak a színpadon dolgozók szoktak mesélni. Giacomini azonban nagyon különös lény, mert minden egyéb szempontból nem tenor, egy lehetetlen figura, keresztbe álló szemeit óriásira nagyítja szemüvege, kis, vörösesszőke hajmaradványok a fején, komikus orra, petyhüdt ajka egy Pinokkió-filmváltozatban ideális Gepettóvá tenné, de neki, ajaj, a hősszerelmest kell játszania. Becsületére legyen mondva: meg sem kísérli. Egyáltalán nem foglalkozik a pódiumszerű viselkedéssel, egész koncert alatt a légutait tisztogatja, krákog, köhög, fölfújja az arcát, szuszorászik, harákol, aztán, ha megvan, akkor kiereszti a hangját, ami csodálatos, diadalmas, hatalmas és férfias. (…) Kinevetné az ember, ha merné, ha nem állna megrendülten a borzalmas hangerő előtt, és ha ez az erő nem lenne mégis ellenőrzés alatt, de Giacomini tud bánni ezzel az érthetetlen adottsággal, értelmesen énekel.”

Ismét Pál Tamást idézve: „Nekem szerencsém volt, életem első külföldi operaelőadásán Giacominit dirigálhattam. 1983-ban, Venezuelában, a Teresa Carreño Operaház megnyitó előadásán az Aidát vezényeltem, ő énekelte Radamest. A színház nem volt teljesen kész, így a mű koncertszerűen került előadásra. Giacomini közvetlenül mellettem ült, így jól láthattam, ahogy az előjáték után a szerény, szemüveges, kedves, félszeg ember föláll, szemében föllobban a láng, szinte fölmagasodik, ahogy levegőt vesz, utánozhatatlan módon éneklésre nyitja száját, s a pódiumon egyszer csak jelen volt Radames.”

Nekem különösen a felülmúlhatatlan ’94-es bécsi Andrea Chénier maradt meg vele. Marton Éva és Renato Bruson voltak a partnerei. Hangorgia, izzás és dráma a köbön. Már Chénier első áriája, az Un dì all'azzurro spazio” után percekre leállt az előadás. A zenei körökben idézett mondással: másképpen lehetne, de jobban biztosan nem. Két évvel későbbi Otellója más miatt vált emlékezetessé. Nem volt formában, a harmadik felvonástól egyre többször megreccsent a hangja a kényesebb részeknél, befulladtak a magasságai. Kiszolgáltatottságán, zavarán, izgalmán fegyelemmel és fokozott koncentrációval próbált úrrá lenni. Nemes, emberfeletti küzdelmét az elkényeztetett, néha érzéketlen, közömbös bécsi közönség lelkes ünnepléssel honorálta.

Giacominit nem lehetett nem szeretni. Keresetlen őszintesége, teljes önátadása és az a titkos forrású hangi kvalitás a legendák, a halhatatlanok sorába emelte. Most már csak a tükör által homályosat mutató felvételei igazolják őt. Bármenyire próbálják ma – olykor kényszerűségből is – áthelyezni e műfajnak a súlypontját, trendi megfeleléskényszerekkel gyengítve azt, igaza van Pál Tamásnak: mindig az Énekes marad az opera igazi hőse.     

Szerző: Pallós Tamás 

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. augusztus 15-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.  

Kapcsolódó fotógaléria