Élet és fikció – Néhány gondolat az elmúlt év sorozatairól

Kultúra – 2023. január 15., vasárnap | 17:02

A streamingszolgáltatók megsokasodásával a Magyarországon nézhető sorozatok száma is igencsak megnőtt. Olyannyira, hogy még a legmegátalkodottabb sorozatfüggők sem tudnak minden szériát végignézni, egyszerűen azért, mert egy nap huszonnégy órából áll, a játékidő pedig ennek többszöröse.

Érthető tehát, hogyha kritikus szemmel szeretnénk visszatekinteni a 2022-es év kínálatára. Válogatásunk inkább szemezgetés lesz, hiszen csak az kerülhet terítékre, amire jutott idő. A következőkben a legnagyobb visszhangot kiváltó szériákról szólok – a teljesség igénye ebben az esetben tehát fel sem merülhet.

Valóság

Bár nagyon sok producer és forgatókönyvíró dolgozik azért, hogy mi jól szórakozhassunk – vagy éppen alaposan megdöbbenjünk –, nincs az az elme, amely képes annyi eredeti történetet kitalálni, ahányra egyébként szükség lenne. No de sebaj, akkor majd segít a valóság. A mennyország zászlaja alatt is egy megtörtént esetet dolgoz fel. Egy Utah állambeli kisvárosban 1984 júliusában a saját házában meggyilkoltak egy fiatal anyukát és a kisgyermekét. A szörnyű bűntény alaposan felkavarta a mormonokat, lévén, hogy a nő annak a Lafferty családnak volt a tagja, amely a leginkább az Egyesült Államokban elterjedt mormon vallási közösséghez tartozott.

A Jon Krakauer azonos című dokumentumregénye alapján készült sorozat magasan kiemelkedik a többi közül, s ez még akkor sem mellékes szempont, ha az átlagszínvonal lassú ereszkedésbe kezdett. Jeb Pyre rendőr (Andrew Garfield) és társa, Bill Taba (Gil Birmingham) – ők kitalált személyek – testi és lelki erejüket sem kímélve vetik bele magukat a nyomozásba. Az is igaz, hogy keresve sem lehetett volna két ennyire különböző embert találni egy feladatra. Jeb maga is mormon, míg az indián Bill leginkább semmiben sem hisz. A sorozat három fő szálon fut. Egyrészt alaposan megismerjük a népes Lafferty család életét – közülük leginkább Ron (Sam Worthington), Dan (Wyatt Russell) és az áldozat, Brenda (Daisy Edgar-Jones) személye kerül előtérbe –, s emellett a mormon vallás kialakulásáról is sok információt kapunk. Bár egy laikusnak a mormonok története is érdekes lehet, a családon belüli viszonyok részletgazdag ábrázolása még inkább figyelemre méltó. Ám még ennél is izgalmasabb Jeb alakja, akit láthatóan kettős teher nyomaszt: egyfelől megviseli a brutális gyilkosság tettese utáni kutatás, másfelől gyötri a saját, mélyen gyökerező vallási meggyőződésével való összeütközés. Jeb a hitet elsősorban lelkiismereti kérdésnek tekinti, kételyeit, vívódásait belső alakulásként éli meg, míg a Lafferty család tagjai úgy gondolják, ha hitük megrendült, akkor a világ – közelebbről a mormon egyház – szorul átalakításra, akár gyilkosság révén is.

Napjainkban tehát igen népszerűek a true-crime filmek és sorozatok, melyek alapja egy valóban megtörtént bűnügy. 2001. december 9-én Michael Peterson (Colin Firth) amerikai író azzal hívta fel a segélyvonalat, hogy felesége, Kathleen (Toni Collette) leesett a lépcsőn, és súlyos sérüléseket szenvedett. A kiérkező mentők már csak a halál beálltát tudták megállapítani. A nyomozók a helyszínt megvizsgálva azonnal gyilkosságra következtettek, első számú gyanúsítottjuk pedig a férj lett.

Találkoztunk már ilyen történettel – gondolnánk –, nem is eggyel. Mi újat lehet még mondani? Nem, olyan sorozatot, mint Az utolsó lépcsőfok, még biztosan nem láttunk. Petersonék egy kifejezetten harmonikus és boldog család benyomását keltik. Még akkor is, ha mozaikcsaládról van szó, ugyanis a férfinak és a nőnek is volt már egy házassága. A történet második rétege erre épül – az első értelemszerűen a feleség halálának körülményeit mutatja be. Amikor kiderül, hogy Michaelnek lehetett indítéka a gyilkosságra, a család kettészakad, komoly konfliktusok alakulnak ki, mindenki állást foglal, még úgy is, hogy nem rendelkezik sem elegendő információval, sem nyomozói végzettséggel. A sorozat alkotói az időben előre-hátra lépkedve sok mindent elmesélnek a házaspár és a már felnőtt gyermekek életéről. Egyre több titokra derül fény, többek között Michael két fogadott lányának sorsáról is megtudunk ezt-azt, de erre még mindig mondhatjuk azt, hogy egy hozzáértő kezek által megformált, érdekes sorozatot látunk. Ám nem a véletlen műve, hogy Antonio Campos és csapata rálelt erre a történetre, hiszen Jean-Xavier de Lestrade egyszer már feldolgozta. A francia dokumentumfilmes szinte az események kezdetétől ott volt stábjával Michaelék közelében, felvettek mindent, éveken át figyelemmel kísérték e nem mindennapi eset alakulását. A sorozat harmadik rétege a dokumentumfilm forgatása körüli dilemmák bemutatása – vagyis ezúttal egy kép a képben, helyesebben film a filmben alkotást láthatunk. És hogy még bonyolultabb legyen a helyzet – ilyet tényleg csak az élet tud –, Michael közelebbi kapcsolatba került az egyik filmessel, Sophie-val (Juliette Binoche).

Mivel bárki utánanézhet annak, hogy valójában ki a gyilkos, így én is bátran elárulhatom – ezt bizony csak a Jóisten tudja. De ebben a sorozatban igazából nem ez az érdekes. Sőt, az utolsó epizódoknál már azt vesszük észre, hogy nem egy krimit látunk, hanem valami többet. Lehet, hogy reflexből szeretnénk Michael ellen vagy mellett állást foglalni, ám ahogyan egyre többet tudunk meg a személyiségéről, ez egyenesen lehetetlenné válik. A család kusza viszonyainak, az egyes családtagok magánéletének a bemutatása legalább ennyire izgalmas, a kiváló színészi játéknak is köszönhetően mindenki önálló karakterré tud válni. A dokumentumfilm forgatása, megtoldva Sophie és Michael viszonyával, a média szerepére, felelősségére irányítja a figyelmünket: amit megmutat, azt fogjuk a valóságnak tartani. S ez igaz Az utolsó lépcsőfok című sorozatra is.

A 2. világháborús hadszínterek közül az észak-afrikai nem tartozik az ismertek közé. Pedig itt is súlyos harcok folytak, sok katona lelte halálát az ide-oda mozgó frontszakaszon. Az Észak-Afrikában vívott csaták sok mindenben eltértek a hagyományos szárazföldi ütközetektől, elsősorban azért, mert csak egy viszonylag szűk sávban lehetett mozgatni a csapatokat, a harckocsikat és általában a hadfelszerelést, hiszen északon a Földközi-tenger, míg délen a Szahara állta útját a hadseregeknek. Az olaszok kezdték a harcot 1940-ben, kudarcba fulladt akciójuk után a németek siettek a segítségükre, Erwin Rommel tábornok itt alapozta meg a hírnevét azzal, hogy sikerrel szorította Egyiptom felé a szövetségeseket. A brit hadsereg enyhén szólva sem állt a helyzet magaslatán. A hadvezetés teszetoszaságát megunva három tiszt – David Stirling ötletgazda (Connor Swindells), Robert Blair „Paddy” Mayne (Jack O'Connell) és Jock Lewes (Alfie Allen) – közreműködésével létrejött az SAS (Special Air Service, Különleges Légi Szolgálat), a brit haderő szellemalakulata, amely összefogva az LRDG (Long Range Desert Group, Mélységi Sivatagi Csoport) katonáival, még a földön sorra megsemmisítette az ellenséges repülőgépeket. Később a repterek védelmét a németek és az olaszok is megerősítették, ezért az SAS fokozatot váltott – vakmerőségben is –, ezután gyorstüzelő fegyverekkel felszerelt dzsipjeikkel betörtek az ellenség területére, szétlőtték, amit tudtak, majd villámgyorsan távoztak. Az alakulathoz nemsokára egy francia egység is csatlakozott, és rövid ideig a kötelékben harcolt a brit miniszterelnök fia, Randolph Churchill is.

Itt van tehát egy történet, amely szinte felkínálja magát arra, hogy sorozatot készítsenek belőle. Steven Knight és Tom Shankland neki is állt a munkának, Wrangel Clarke hírszerzőtiszt (mellékes) szerepére megnyerték a többek között a Drót és A korona sorozatokból ismert Dominic Westet. A Ben Macintyre regénye alapján készült Engedetlen hősök című széria külsőségeivel nincs is baj – köszönhetően a sivatagi helyszíneknek –, még akkor is élethűnek látszanak a hadműveletek, ha nem érik el a mintának tekintett Az elit alakulat színvonalát. Az SAS létrejötte és működése önmagában felülírta a hadviselés összes szabályát, nem véletlenül, hiszen a létrehozók kifejezetten extravagáns emberek voltak. No de ennyire? – kérdezhetnénk a sorozatot nézve. Az alkotók ugyanis olyannyira hangsúlyozni szerették volna szereplőik furcsaságát, hogy az már kifejezetten idegesítővé vált. Az elit alakulat, de még az ennek sikerén felbuzdulva készített A hős alakulat is – az előbbi az európai, az utóbbi a csendes-óceáni fronton játszódik – azért volt jó, mert sikerült felépíteni bennük a szereplők személyiségét. Az Engedetlen hősök esetében viszont egészen mást látunk: a katonák nem válnak egyéniséggé, sokkal inkább látszanak olyan őrülteknek, akiket bezártak – mint azt Borges Két labirintus című novellájából is tudjuk – a világ legnagyobb börtönébe, a sivatagba.

Fantázia

Ha egy fantasyregény írójának sikerül elnyernie a közönség tetszését, művéből törvényszerűen film vagy sorozat készül. J. R. R. Tolkien és George R. R. Martin eposzai is így jártak, s bár a rajongók nem voltak maradéktalanul elégedettek – főleg a Trónok harca széria befejezését érte komoly bírálat –, azt borítékolni lehetett, hogy a történeteknek még nincs vége, valahogyan újra fel fogják venni a fonalat, amint azt a Harry Potter esetében is láthattuk.

Tolkien annak idején nekiállt, hogy A Gyűrűk Ura történetének hátterét is megalkossa, ám ezt végül nem tudta befejezni. Töredékeit A szilmarilok címmel gyűjtötte egybe fia, Christopher már az író halála után. A könyv nem regény, sokkal inkább hasonlít egy mitológia ismertetéséhez. A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűi című sorozat erre épült. Arra semmiképpen sem vállalkoznék, hogy a történetet összefoglaljam, hiszen a tolkieni univerzum másod- és első korában játszódó sorozat nagyon sok mindenről szól. Úgy tűnik, az alkotók oly mértékben a leendő folytatásokra figyeltek, annyira szerették volna megalapozni a későbbi történetfűzést, hogy közben megfeledkeztek a nézők befogadóképességéről.

A rendkívül látványos – és a hírek szerint a valaha volt legdrágább – sorozat számtalan eseményszálat felvesz: szó esik a főgonosz Melkorról (alias Morgoth) és szolgájáról, Szauronról; megismerkedünk a lindoni tündékkel, a délföldi emberekkel és a númenori dúnadánokkal, de Vadonföld gyaplábú hobbitjaival és Khazad-dûm törpjeivel is. Emellett számos szereplőnek lesz kulcsszerepe a sorozatban: így a tünde Galadriel (Morfydd Clark) és Elrond (Robert Aramayo); a hobbit Nori (Markella Kavenagh), a törp Durin (Owain Arthur), a dúnadán Elendil (Lloyd Owen) és fia, Isildur (Maxim Baldry), s rajtuk kívül egy ismeretlen varázsló (Daniel Weyman) kalandjait is nyomon követhetjük. Mivel ez egy előzménysorozat, ezért A Gyűrűk Ura történetének számtalan motívuma feltűnik benne, ám sajnos A hatalom gyűrűi mindent egyszerre akar elmesélni – a gyűrűk létrejöttét, Szauron szerepét, Mordor kialakulását, Númenor történelmét, valamint a törpök és a tündék tragédiáját –, ami szinte követhetetlenné teszi a történetet. A Gyűrűk Ura és A hobbit filmek hangulatát, magával ragadó atmoszféráját nem sikerült újra megidézni, ráadásul több, a tolkieni koncepciótól idegen elem is megjelenik a sorozatban – például a fekete hobbitok és tündék –, de az amazonként viselkedő Galadriel sem hasonlít a mozifilmekből megismert titokzatos és bölcs tündéhez.

Míg A hatalom gyűrűi pörgő és túlhajtott történetzuhatagából alig látunk ki, addig a George R. R. Martin Tűz és vér című regényére épülő Sárkányok háza méltán lett az év egyik legjobb sorozata. Egyszerűen azért, mert az alkotóknak volt bátorságuk lassúra venni a tempót, így valóban átadhatjuk magunkat e mesefolyam sodrásának. A történet Daenerys Targaryen születése előtt 172 évvel játszódik. Immár száz éve, hogy I. Aegon Targaryen király egyesítette a Hét Királyságot. A sorozatbeli konfliktus alapja, hogy Viserys király (Paddy Considine) lányát, Rhaenyrát (Emma D'Arcy) jelöli trónörökösnek, ám mivel felesége halála után az uralkodó újranősül, születik még két fia. Sokan, így az anyakirályné, Alicent Hightower (Olivia Cooke) is a király idősebb fiát szeretné a trónon látni, ezért tör ki a „sárkányok tánca”, azaz a Targaryenek közötti polgárháború.

A sorozat karakterábrázolása elsőrangú, köszönhetően a remekül megírt dialógusoknak. A klánok és a szereplők közötti kapcsolatok és konfliktusok igencsak valóságosak, annak ellenére ismerősek lehetnek a számunkra, hogy egy teljes mértékben kitalált univerzumban játszódnak. Itt nemhogy nem zavaró, de kifejezetten érdekes, hogy egyik-másik család tagjai feketék. Ezúttal kimaradtak a korábbi Trónok harca sorozat szélsőséges elemei, úgy érezzük, valahol, valamikor régen ez talán tényleg így történt. A látvány is kifogástalan, még akkor is, ha nem lehet összehasonlítani A hatalom gyűrűi képorgiájával. A sárkányok is élethűek, a lányom ki is jelentette, hogy szeretne egyet, biztosan jól meglenne a kutyával…

Természetesen a Csillagok háborúja sem fejeződött be, annak ellenére sem, hogy a beígért kilencrészes mozifilmet – néhány melléktörténettel együtt – George Lucas és csapata már régen elkészítette. Az űrmese animációs és rajzfilmsorozata megszámlálhatatlanul sok epizódot megért, itt volt tehát az ideje, hogy a sithek és a jedik beköltözzenek a nappalinkba. Így láthattuk már A Mandalóri és a Boba Fett könyve című sorozatokat, az előbbi két évadot is megért. Idén pedig az Obi-Wan Kenobi és az Andor című széria került fel a Disney+ műsorára.

Sokszor vádolták már a Csillagok háborúja atyját azzal, hogy egysíkú történeteit lapos párbeszédekkel fűszerezi. A Kenobi mester (Ewan McGregor) és a gyermek Leia viszontagságait elmesélő sorozat igazolta, hogy ez az állítás nem légből kapott. A minden képzelőerőt nélkülöző Obi-Wan Kenobi enyhén szólva felejthető, ami azért is meglepő, mert A Mandalóri és a Boba Fett könyve nem sikerült rosszul. Ősszel egy újabb szereplő előéletét ismerhettük meg, bár Cassian Andor (Diego Luna) eddig csak egy töltelékfilm – Zsivány Egyes – Egy Star Wars-történet – erejéig tűnt fel a mozivásznon. Az Andor alaposan meglepi az óvatlan nézőt, hiszen eléggé figyelni kell ahhoz, hogy minden cselekményszálat követni tudjunk. Merthogy több szál is van, ami egy Star Wars-film esetében több mint szokatlan. Bele sem fogok az elmesélésébe, mert félek, hogy össze fogok zavarodni. A lényeg, hogy Andor is, mint univerzumszerte oly sokan, szenved a Birodalom elnyomása miatt. Kapcsolatba kerül a formálódó ellenállás egyik vezetőjével, Luthen Raellel (Stellan Skarsgård), kalandjai során társaival kifoszt egy birodalmi pénzlerakatot, s bár innen sikerül kereket oldania, később – egy fatális véletlennek köszönhetően – mégis egy különleges börtönbe kerül. Emellett fontos szerepet kap a történetben az ambiciózus Dedra Meero nyomozótiszt (Denise Gough) és Mon Mothma, Chandrila bolygó szenátora (Genevieve O'Reilly) is.

Az Andor a nagyfilmektől eltérően sok mindent megmutat a Birodalom működéséből. Az eddig látott, szigorú tekintetű katonák által irányított, ám – halálcsillag ide vagy oda – a legkevésbé sem félelmetes birodalmi flotta és hadsereg helyett most egy jól szervezett titkosrendőrség, a Birodalmi Biztonsági Iroda (BBI) működésébe nyerhetünk bepillantást. Ez a Birodalom inkább hasonlít egy totalitárius államra, szemben a filmeken ábrázolttal, amely óriási klón- és droidhadseregével tette magát rendre nevetségessé.

A 10. epizód végén Lonni Jung, a BBI nyomozója (Robert Emms) és Luthen folytat hosszú párbeszédet. Lonni, aki az ellenállóknak kémkedik, ki szeretne lépni, ám Luthen ebbe nem egyezik bele. A két férfi párbeszéde az áldozatról, a magánélet feladásáról és a kockázatról rendkívül hatásos. A fikció és a valóság itt összeér, hiszen a végkövetkeztetés az „igazi” történelem fordulópontjaira is jellemző: minden hősre szükség van.

Szerző: Baranyai Béla

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. január 8-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg. 

Kapcsolódó fotógaléria

A mennyország zászlaja alattAz utolsó lépcsőfokEngedetlen hősökA Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűiSárkányok házaAndor