Először nekünk kell tükörbe néznünk – Színházról, a jövő színészeiről beszélgettünk Rátóti Zoltánnal

– Egész pályája azt mutatja, hogy érzi a művészet és a hivatás felelősségét, fontosnak tartja a színház üzenet jellegét. Mit lát ma a színház legfőbb feladatának?

–  A hiteles emberi történetek, a hiteles érzelmek szólítják meg a nézőt. Jobbnál jobb történetek elmesélése, az érthető elbeszélésvezetés és az emberekben munkáló viharok színpadi leképzése a legfontosabb, ez korosztálytól függetlenül mindenkit megérint. Őszinte és hatásos tartalommal tudunk tanúságot adni, elgondolkodtatni, és ha a valós emberi történetet megfelelő aranyfedezettel adják elő a színpadon, az eljuttatja a nézőt a katarzishoz. Aki akarja, persze belelátja ebbe a mának való üzengetést, de én nem szeretem az aktuálpolitizáló színházat. Elcsépeltnek tartom a sokak által hangoztatott szlogent, miszerint a színház feladata, hogy tükröt tartson a társadalomnak. Először nekünk kellene tükörbe néznünk. A magyar társadalomban a színháznak nagy hagyománya van, óriási a várakozás és a lelkesedés a színház iránt, és ez most különös erővel mutatkozik meg. Ez nagy felelősséget ró ránk, színészekre, ugyanakkor bizalommal is eltölt.

Eddig még semmit nem sikerült kitalálnia az emberiségnek, ami pótolhatná a színházat, ami elfeledtetné egyediségét, nagyszerűségét.

Sokszor temették már, mondván, hogy a mozi, a tévé majd elcsábítja a nézőket a színháztól, de nem lett igazuk ezeknek az előrejelzéseknek.

– Gyakran szembeállításokkal írjuk le, hogy mi a színház feladata. Ön szerint milyen szerepet tölt be: tanít, nevel vagy szórakoztat? Kérdéseket tesz fel vagy válaszokat ad?

– Ez mindig a stílustól és a darabtól függ. Nem gondolom, hogy a nézők többsége azért menne színházba, hogy kérdésekkel szembesítsék, de hálás, ha sikerül elgondolkodtatni. Persze nem olyan közvetlen módon, ahogyan ezt az újságcikkek vagy a beszélgetős műsorok teszik. A színházi előadásban poézisnek kell lennie, ha nincs, az nagy hiba.

A darabokban felvetődő nagy filozófiai kérdéseket le kell fordítani emberi szituációkra, emberi reakciókra. Filozófiát nem lehet eljátszani. Érzelmekkel kell megtölteni egy-egy érvelést.

Mi, színészek azt keressük, hogy milyen indulatok vannak jelen egy-egy élethelyzetben, hol van fordulat, milyen a jelenet dinamikája, belső ritmusa.

– Legendás szerepeinek sora számos újabb nagy sikerű alakítással gazdagodott, mióta a Nemzeti Színházhoz szerződött 2017-ben. Főszerepet játszott Robert Bolt Egy ember az örökkévalóságnak című vitadrámájában. Mit közvetít a mának Morus Tamás alakja?

– Ez a szerep sok mindennel szembesített. Elgondolkodtatott az állhatatossággal, a hitért, az igazságért való kérlelhetetlen kiállással kapcsolatban. Mikor mennyire szabad engedni? Mit áldozunk fel a hitünkért, a meggyőződésünkért?  Hallgatunk-e a lelkiismeretünkre, és vállaljuk-e a következményeket, akkor is, ha azok hátrányt jelentenek számunkra? Mindannyian éltünk már meg hasonló helyzeteket. Úgy látom, ma sokkal könnyebben adunk magunknak felmentést. Valami magyarázat mögé bújunk, és már benne is vagyunk a megalkuvásban. Morus Tamás alakja ezért nem életszerű a világunkban. Ő nem alkudott meg, és ezért meghalt. A világ szempontjából nézve bűnhődnie kellett, a saját szempontjából viszont megdicsőült. Hitte, hogy a véggel semminek nincs vége, ő Istenhez kerül. Lenyűgöző.

– A főszereplőt alakítja idén Márai Sándor A kassai polgárok című darabjában. Milyennek látja a sokszoros választás elé került János mester alakját?  

–  Bonyolult és esendő figura, akinek nem is biztos, hogy igaza van. Erős ember, akitől elvárják, hogy hős legyen, de ő tiltakozik ez ellen. Mégis hőssé válik, és rettenetesen egyedül marad a hősi állapotában. Így próbáltam közelíteni hozzá, megérteni a benne dúló viharokat, nem pedig a hős oldaláról bemutatni őt. A tragédiája érintett meg, a meghasonlottsága, konfliktusainak kettős természete. Az alkotóművész számára gyötrelem, ha nem sikerül a műve, ha valamit lát, érez magában, de nem tudja megfogalmazni, vagy nem úgy, ahogyan legbelül érzi. Ennek a feszültsége végig ott van az alkotás folyamatában. Szeretne csak az alkotásra koncentrálni, de van egy erős meggyőződése, hite, ami arra kényszeríti, hogy érzékeit, érzelmeit ne engedje szabadjára. Innen származnak az elfojtások. János mester nem olyan jellem, akit a körülmények sodornának. Nagyon szenvedélyes ember. Döntései viszik a végzete felé, és az indulatai, amelyeket igyekszik elfojtani. Márai sok mindent beleírt magából ebbe a figurába. Kinek van igaza? A darab azt is megmutatja, nem biztos, hogy mindig kell lennie valakinek, akinek igaza van.

– Mennyiben gondolkodik másként Trianonnal kapcsolatban, mióta a színpadon újra és újra elmondja Apponyi Albert beszédét a Tizenhárom almafa című darabban?

– Trianon mindig nagy fájdalom volt számomra, családi kötelékek révén én is érintett vagyok benne. Az első feleségem édesapja átélte ezt a történelmi traumát, és sokat mesélt nekem róla. Láttam a szemében a megrendülést, azt, hogy ez a tragédia feldolgozhatatlan számára, és ez az érzés erősen megmaradt bennem. A próbák idején tudatosan távol kellett tartanom magam a szövegtől, hogy ne hasson rám érzelmileg, és dolgozni tudjak vele. A retorikai szempontból lenyűgözően felépített beszéd sok nyers számadatot tartalmaz, de az egész megközelítés hihetetlenül érzelemdús. Egy végső, kétségbeesett kiáltás, hátha van még remény, hátha van mentség. Holott a reálpolitikus már tudta, hogy nincs. Ha Apponyira nem politikai szempontból tekintünk, azt látjuk, hogy ő is az a drámai hős, aki a saját maga áldozata lesz. A történelem nem őt igazolta, az eseményeket ismerve azt mondhatnánk, hiábavaló volt a küzdelme. De mégsem, mert erőt meríthetünk abból, hogy a Trianon után megmaradt Magyarország pusztulását jövendölő minden jóslat ellenére mégiscsak itt vagyunk. 

A világirodalom tele van olyan művekkel, amelyek azt üzenik, hogy a küzdelem, a munka soha nem hiábavaló.

Az én munkám sem hiábavaló, ellenkezőleg, felemelő. Egy nagy színpadon állva ki tudom vívni, és több mint fél órán át fenn tudom tartani a nézők figyelmét. Ez nagyon nagy élmény számomra, és a rendező, Vidnyánszky Attila munkáját is dicséri. Merte vállalni, hogy az egész beszéd elhangozzon a darabban, ráadásul nem is az elején, hanem a végén. Sok előadás során éreztem, hogy az utolsó szó elhangzásáig, végig követ a közönség, jön velem, és nem fárad bele a szövegbe a huszadik perc után sem. Ez a mesterien felépített beszédnek és a rendezői munkának köszönhető.

– Vannak más ilyen nagy közönségélményei is?

– Játszottuk William Nicholson Árnyország című drámáját, ami C. S. Lewis keresztény filozófus élettörténetét dolgozza fel. Lewist alakítottam. A darab műfajából és stílusából fakadóan sokszor kellett kifelé játszani, úgy szólítottuk meg a nézőket, mintha egy előadóteremben ülnének. A csendekből pontosan le lehetett mérni, hol tart a közönség, mennyire tud velünk jönni. Különös tapasztalás volt, ahogy előadásról előadásra érezni lehetett, mennyire sikerült megfogni a figyelmüket. Szinte minden előadásra igaz, hogy nem feltétlenül a tapsban mérhető a siker, sokszor a csend az előadás értékmérője. És a színészé is. Hiszen rajta áll, tud-e teljes csendet teremteni a színpadi jelenlétével, személyisége aranyfedezetével.

– Szeptembertől tanítani fog a Színházi és Filmművészeti Egyetem prózai színészi osztályában. Mi az álma a jövő ifjú színészgenerációjáról?

– közösen indítunk osztályt, az ő segítője leszek. Mindketten ugyanazoktól a tanároktól tanultunk, Kapás Dezsőtől és Horvai Istvántól, az ő pedagógiájukat képviseljük a színésznevelésben. Úgy gondolom, először a kölcsönös bizalmat kell kialakítani személyes odafigyeléssel. Minél inkább meg kell erősíteni az ifjú színészt, hogy bátran kinyíljon, és megmutassa az adottságait, amelyeket már a felvételin láttunk, éreztünk, megsejtettünk benne. A személyes odafigyelés segít, hogy rávezessük a hallgatót arra, mi az, amit tud. A szigor viszont elengedhetetlen. Nem a büntető, keménykedő szigorra gondolok, hanem a konzekvens és rendszeres munka megkövetelésére, ami ellen, tudom, mi is lázadtunk diákkorunkban. De jövője csak annak van, ha megtanítjuk a diákokat, hogy dolgozni akkor is érdemes, ha a munkának azonnal vagy rövid távon nincs elismerése. A főiskolás éveimre visszagondolva emlékszem, milyen nagy volt bennem a várakozás, milyen izgatott voltam, hogy mit fogunk itt kapni, mi fog itt történik velünk. Ez a várakozás ma is ott él a fiatalokban, ezt kell beteljesíteni, ennek kell megfelelni.

– Felkészíthető-e a hallgató a művészlét megpróbáltatásaira, mint amilyen például a színpadfüggőséget kialakító flow és az azt követő hullámvölgy?

– Nem tudom, hogy erre fel lehet-e készíteni valakit. Elmondhatjuk, hogy ez így lesz, számítani kell rá, de mindenki a saját bőrén fogja megtapasztalni és a saját habitusa szerint fogja ezt megélni. Próbáltam felidézni, milyen feladataink voltak főiskolásként, hogyan nevelt minket a két mester. Rá kellett jönnöm, hogy ők sem tanítottak meg minket arra, hogyan lehet átvészelni egy-egy nehéz időszakot. Egyvalamit hangsúlyoztak, és ez alapvető mondat volt:

„Tanuljanak meg egyedül dolgozni, mert sokszor magukra lesznek hagyva.” Igazuk volt. Amikor először mondták ezt, még nem értettem, csak később eszméltem rá, milyen mély tartalma van ennek a mondatnak. Bár a darabban együtt játszunk, a szereppel és néha sok minden mással is magamnak kell megküzdenem.

Egy ideális társulatban nincs nagy versengés, pontosabban egészséges versengés van, ahogyan minden színészi közegben. De a színész nem mindig kapja meg a megfelelő segítséget, és az éles helyzetekben a küzdelmet neki magának kell megvívnia.

– Önnek mi ad erőt a küzdelmekhez a hétköznapokban? Mi a módszere?

– Későn lettem családos ember, de ez mindenen átsegít, minden erőt megad. Ezenkívül pedig nagy változás az életemben a hitre jutás. Ateista nevelést kaptam, de külső és leginkább felülről jövő segítséggel eljutottam odáig, hogy a hit határozza meg az életemet.

Nem tudnék a hit adta bizonyosság nélkül élni. Ez is erőt ad, amikor elfáradok, mert ilyenkor könnyen elhagyom magam. A magyarföldi templomépítés is ebből a hitből fakadt, és még inkább abból az érzésből, hogy valamit tennem kell vezeklésül a korábbi életemért.

Bűnbocsánatkérés is volt tehát ebben a kezdeményezésemben, szerettem volna megszabadulni azoktól a hétköznapi bűnöktől, amik megmérgezik a lelket. Ugyanakkor rengeteg örömöt is adott, hogy lehetőségem volt megálmodni valami szépet. Ma már ki merem mondani: isteni sugallatra épült ez a templom, bármennyire idegen is ez a gondolat ateista társadalmunkban. A családunkkal azóta is sokszor járunk Magyarföldön, menedék, elvonulóhely számunkra ez a település. Létrehoztam egy alapítványt, amely a templomhoz kapcsolódó programokat szervezi. További nagy tervem, hogy kialakítunk egy szálláshelyet, ahol vallási közösségek, gyerekek, családok táborozhatnak. Ehhez keresek most forrásokat, mert ez már semmiképpen nem megy családi kasszából.

A templom az ökumené jegyében épült, az egész faluközösségé. Mit jelent ez az Ön számára?

– Mi katolikusok vagyunk, ezt a megoldást Magyarföld, a hely adottságai miatt választottuk, itt ugyanis többségben vannak a reformátusok. Furcsa lett volna bárkit is kizárni ebből a kezdeményezésből, amelynek civil szervezet volt az elindítója. Adta magát, hogy a felekezetek együtt építkezzenek, és így kaptuk a támogatást is. Amikor a templom születésnapját ünnepeljük, nagyon felemelő, hogy több felekezet lelkésze, papja együtt tartja a közös istentiszteletet.

Fotó: Merényi Zita

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. március 7-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.