Függőkert a népi sziklamélyből – Emlékezés Erdélyi Zsuzsanna néprajztudósra

Valahányszor együtt sóhajtok az adatközlők fohászaival, megjelenik előttem gyűjtőjük, a száz esztendeje született Erdélyi Zsuzsanna, az etnográfusok fáradhatatlan nagyasszonya, amint a kezében szorítja a mikrofont, figyeli az idős embereket, majd odahaza – írógépe fölé görnyedve – lejegyzi a hallottakat. Isten terelte erre az útra, hogy mentse, ami menthető, hiszen a falvak népe már az ő idejében is új utakat keresett új szokásokkal, más találkozási formákkal, fokozatosan eltávolodva a Teremtőtől. Az imádságok szövegei azonban – neki köszönhetően – megőrződtek.

Éppen negyedszázaddal ezelőtt beszélgettem az Európa-díjas néprajztudóssal a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége kaposvári csoportjának egyik rendezvénye után. Hagyományokról, ünnepekről, elsorvadó és megmentett értékekről, a tollfosztó, a fonó hangulatáról, s arról, hogy a krisztusi tanítás erejében bízó, vallásos emberek úgy érezhetik, szilárd talajon állnak. A szocialista „közös” egy nagyüzem volt, amelyben megkérdőjeleződtek a hagyományos formák, oldódtak a régi kötelékek, elszürkültek az ünnepek, kikoptak a szokások, megszűntek a társas lét okos formái, pedig a fiataloknak a guzsalyos annak idején ismerkedési, találkozási és tanulási lehetőséget is adott. 

Erdélyi Zsuzsanna arról is mesélt, hogy gyakran hallotta idősektől: „Már mi sem jövünk úgy össze, mint régen, hogy együtt legyünk, énekeljünk, imádkozzunk. Inkább otthon maradunk és nézzük a tévét.” Érezték ennek a káros hatását, a lelkiismeretük nem hallgathatott. „A tévé elvisz az imámtól. Szidom is magam miatta, s mondogatom, hogy a tévé az ördög, bűnre csábít. A fiatalokat is rosszra viszi. Az a sok meztelen, szégyentelen személy, a sok gyilkolódás. Nem kellene ilyen dolgokkal vadítani a népet.”

Erdélyi Zsuzsannával egyetértettünk abban, hogy valóban ránk telepedett a televízió életködösítő, hamis nyugati varázslataival, szappanoperáival, gügye játékaival, erotikus filmjeivel, brutális krimijeivel. Sokkal kevesebb értéket ad, mint amennyit adhatna.

Huszonöt esztendővel ezelőtt, a beszélgetésünk idején a neves folklorista már csak ritkán gyűjtött. Azt mondta, csupán akkor vállalkozik rá, ha szükség van adatkiegészítésre, pótlásra. Sok tízezer archaikus szent szöveg található a gyűjtésében, nem szólva a szerteágazó tudati és lelkiségi anyagról. Az archaikus népi imádsághagyomány és Mária-költészet volt a fő kutatási területe, amely szorosan kötődik a késő középkor érzelemhangsúlyos ferences szellemiségéhez és áhítatformáihoz. Egyébként ez a szellemiség virágoztatta fel a passióepikát és a Máriasiralom-lírát. A Krisztus szenvedését és halálát, valamint Mária anyai fájdalmát felidéző műfajoknak a népi használatba átkerült emlékei – témájukból adódóan – imádságokként öröklődtek „firul fira”, kisközösségi és családi körben. Ez az ékes-fényes, képgazdag költészet bizonyító erejű is. Tanúsítja, hogy a középkori Magyarországon sokkal virágzóbb költői gyakorlat élt, mint azt a fönnmaradt szórványemlékeink alapján a kutatók vélték; vagyis a szájhagyományozás, a szóbeliség kiegészítette a szűkös írásbeliséget. A hirtelen elkapkodott, számos kiadást megért, Ortutay Gyula előszavával és a gyűjtő tanulmányával megjelent Hegyet hágék, lőtőt lépék című kötet igazolja mindezt. Juhász Ferenc „lángoló aranyleleteknek” tekintette az archaikus népi imádságokat, és vallotta: „erejük, igézetük, tisztaságuk, mint az aranyláncoké és a tiszta csontoké”. 1970-ben így méltatta ezeket az Új Írásban: „Íme, a nép szívébe temetődött múlt-idő kristálykoporsója fölnyittatott, s e koporsóban a költészet eleven égő virága van, nem költészet-tetemek sárga hamva, emlék-hullák zöld pora.” Csoóri Sándor Csipkekoronák címmel az Élet és Irodalom hasábjain állította fénybe Erdélyi Zsuzsannát: „Munkája nyomán egy nem létezőnek, illetve elveszettnek hitt lánc szemei kerültek elő az idő több százados rétegei alól. A korai magyar középkorral s folytatásaként a rá következő századokkal kerülhetünk megejtő közelségbe.” Azt is hangsúlyozta: „csodálkozni és örülni később is ráérünk, de vagy most ugrunk fejest az örvénybe, vagy soha, hiszen akiktől gyűjteni lehet, nem újraszülető közösségek, csoportok, hanem elszórtan élő idős asszonyok, egyre mélyebbre merülők, egyre hallgatagabbak.”

Ahogy szőttük a szót Zsuzsa asszonnyal, megtudtam: az egész magyar nyelvterületről gyűjtött, így sok újra már nem számíthat. Hacsak nem Moldvából, ahová nem mehetett. Ám találékonysága révén az onnan áttelepültektől gyűjthetett csodás szövegeket. Büszkén említette azokat, akik sokat segítettek a feltárásban: Polner Zoltán szegedi költő, Együd Árpád somogyi néprajzkutató, a Délvidékről Silling István, Kolozsvárról Posony Ferenc vagy Tánczos Vilmos, akitől nem sokkal a beszélgetésünk előtt kapta meg gyimesi-moldvai gyűjtéseit egyberostáló Gyöngyökkel gyökereztél című kötetét nyelvemlékszerű archaikus imádságokkal.

Arról is faggattam a munkájáért konok kitartással és végtelen szeretettel rajongó néprajztudóst, hogy ha a kutatók 50-60 év múlva nagyító alá veszik a 20. század második felét, vajon milyen megállapításokat tesznek majd. Így válaszolt: 

„Ebben a korban fölgyorsulva tűnt el a hagyományos paraszti kultúra. A helyébe türemkedő hibrid nem tesz boldoggá minket, néprajzosokat. El sem tudom képzelni, hogy a jövő század közepén a kutatók mit gyűjthetnek. A századvég faluja veti le régi ruháit, de az újakat még nem szabta ki. Keresi a testhez állót, miközben keresi önmagát is. Nem könnyíti meg ösztönei jelzéseit sem a politika, sem a sajtó. A mindenhova behatoló erőszakos médiumok révén belső hangja tompult, látása megzavarodott, agya szétcincálódott. Nemcsak a falu népe, hanem az egész ország támolyog, s kába a sok történéstől, a minden irányból érkező értelmi-érzelmi ráhatásoktól. Régi értékrendjéből kilépőben van, kapkod fogódzója után, amit eddig a keresztény eszmeiség adott neki. A vallásos emberek érezhetik csak szilárd talajon magukat. Lehetnek ugyan gondterheltek, mégis optimisták. Én is az vagyok. Kilábalhatunk ebből a kaotikus helyzetből, de csak akkor, ha követni tudjuk az erkölcs és a szeretet szavát. S hogy fél évszázad múlva a jövő néprajzosai mit találnak? Nehéz erre válaszolni. Nem tudom, hogy a 8-10 éves falusi gyerekek visznek-e magukkal olyat, amit egy életen át őriznek majd, s egy akkori gyűjtőnek átadnak. Talán azt, hogy milyen volt a Dallas-sorozat cukrozott világa vagy valamelyik horrorfilm szörnyfigurája. Nem valószínű, hogy Szent László mondabéli alakja jutna eszükbe, vagy Mátyásról, az igazságosról mesélnének, esetleg a nagyságos fejedelem Rodostó-béli magánya búsítaná őket, miközben kurucnótákat énekelnek a mikrofonba, miképpen ezt a mai öregeknél gyakorta tapasztaljuk.”

Mivel Erdélyi Zsuzsanna a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének vezetőségében is szerepet vállalt, így a szervezet küldetéséről is beszélgettünk. Akkoriban úgy érezte, még a kezdet kezdetén van a politikán kívüli szövetség, ezért arra buzdította azokat, akik úgy vélik, hogy a krisztusi szeretet és erkölcs nélkül túl nehéz vagy vállalhatatlan az élet, hogy csatlakozzanak a tagsághoz, hiszen először a fővárosban, majd országszerte létrejöttek kisebb-nagyobb sejtek. Arról is beszámolt, hogy már a Felvidéken, Léván, Komáromban, Kassán és Pozsonyban is szerveződtek csoportok Megalakulásukat a hiány motiválta, alapítóik ugyanis azt tapasztalták, hogy sem az erkölcs, sem a szeretet törvénye nem érvényesül kellőképpen. A kereszténység mellett pedig senki nem tudott felmutatni olyan kapaszkodót, amely évszázadokon keresztül bevált volna. Így summázott Erdélyi Zsuzsanna: „Nem elég, ha mi, öregek ismerjük a keresztény értékrendet. Fontos, hogy a tizenévesekben is rögzüljön: önmagammal, a családommal, a közösséggel és a nemzettel szemben is vannak kötelességeim. Sajnos mindenki a maga hasznát lesi. Az, hogy körülötte más kötelezettség is akad, nemigen érdekli. Édesapám nekem azt mondta: »Nem azért vagy, kislányom, hogy jól élj, hanem azért, hogy szolgálj.« Én is így neveltem a gyermekeimet.”

Hat esztendeje már odafentről jár közbe értünk Erdélyi Zsuzsanna vagy ahogyan Juhász Ferenc nevezte, az „aranybányász”, aki „hatalmas aranymezőket”, „arany-tulipán függőkertet” talált „a népi sziklamélyben”. Szép kort adott neki a Teremtő, 94 évesen szenderült át az öröklétbe, ám életműve – ami testamentuma is volt – köztünk marad. Az esztergomi Keresztény Múzeumban megnyílt az általa gyűjtött relikviákból rendezett állandó kiállítás, és a közelmúltban Medgyesy S. Norbert gondozásában, a Szent István Társulat kiadásában megjelent Mária Anya – Mária Anyánk. Szűz Mária élete és alakja a magyar népi Mária-költészetben Erdélyi Zsuzsanna gyűjtése szerint című kötet. 

Szöveg: Lőrincz Sándor 

Fotó: Bedő Csongor László

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. február 28-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.