És nem vesz rajtuk erőt a halál – Szentendrei katonák a Nagy Háborúban

Kultúra – 2021. március 16., kedd | 9:01

Többször írtunk már az I. világháborúról, amit akkoriban a Nagy Háborúnak neveztek. Azt hinnénk, hogy száz év után szinte már mindent tudunk róla, az események, a történetek, az indítékok, az egykori katonák sorsa ennyi idő elteltével már igazán mind napvilágra kerülhettek. Ám nem így van...

Ezt a megállapítást igazolja az elmúlt év novemberében megjelent hiánypótló kiadvány is, amelynek címe: És nem vesz rajtuk erőt a halál – Szentendre első világháborús katonahősei.

Fakózöld és szürke tónusaival a komor borító kifejezően tárja elénk a háború eszement őrületét, az ágyúk között rohamozó szuronyos katonák kétségbeejtő helyzetét. Fritz Neumann, a századfordulón élt német festőművész grafikájával indul a kötet, amelynek szerzője Tyekvicska Árpád, a szentendrei Ferenczy Múzeum volt osztályvezető történésze, aki jelenleg a balassagyarmati Madách Imre Városi Könyvtár munkatársa. A zöld szín nemcsak a katonaruhát idézi fel, hanem az akkoriban használatos katonaládát is, és a könyvben alkalmazott betűtípus, az úgynevezett ládabetű Stencil változata is erre utal. 

A kötet bevezetője azt a kérdést veti fel, mi lehet a magyarázata annak, hogy a szentendrei lakosok olyan sokáig nem tudtak méltó emléket állítani az I. világháború egykori hőseinek, elesett katonáinak. Magyarországon a legtöbb világháborús emlékművet 1923–1924-ben avatták fel. Miként lehetséges, hogy Szentendrén ez nem valósult meg? – tűnődik a mű szerzője. „Hogyan történhetett, hogy a történelmére, polgári mivoltára oly büszke közösség megannyi településsel ellentétben, nem tette ezt meg? Miként működött a városközösség emlékezete, mely az idő előre haladtával mindinkább csak a hivatalos ünnepi megemlékezések óhatatlanul mesterkéltté váló rítusain keresztül tekintett már önmaga történetére?” – írja könyvében a szerző. Majd így folytatja: „Továbbá miként lehet az elveszett, elfelejtett múltat száz év távlatából rekonstruálni, megtizedelődött iratok, elfoszlott családi emlékek összegyűjtésével megállapítani a háborúban életüket áldozó katonák számát, azonosítani személyüket, és ilyen távolságból megtudhatunk-e még róluk valamit, megrajzolható-e, ha homályosan is, az arcélük?”

A könyvben arról is olvashatunk, hogy a helyi lap már 1914. december 18-án terjedelmes cikket tett közzé Emlékoszlopot az elesett hősöknek címmel. „Állítsunk a városnak – egy, a város képviselő-testülete által kijelölendő helyen – egy egyszerű márvány emlékoszlopot, s véssük fel reá arany betűkkel azoknak a szentendrei férfiaknak a nevét, kik e nagy harcokban szent kötelességük teljesítése közben elestek” – olvashatjuk a cikkben. Ma már az is tudható, hogy a kezdeményezés eredménytelen maradt. A háború nyomorral, fájdalommal, megpróbáltatásokkal terhes éveiben, majd a forradalmak és a rendszerváltások után, a talpra állás első éveiben Szentendrén – sok más településsel ellentétben – nyomát sem találjuk annak, hogy az emlékállítás kérdése ismételten felmerült volna. Pedig 1917-ben már törvény is született, amely kötelezővé tette ezt.

A lehetséges okok közül csupán néhányat említsünk meg: az 1880-as években, a filoxérajárvány után a helyi népesség összetétele megváltozott, és a népességvándorlás átalakította az emberi kapcsolatokat is. Hozzájárult ehhez a konfliktusoktól sem mentes magyarosodás, amely a családi és a közösségi érzésekre is hatással volt. Ok lehetett továbbá az is, hogy a szerb népesség az 1910-es évek politikai harcainak következtében kiszorult a város vezetéséből, majd döntő többségük 1924–1925-ben távozott Jugoszláviába, amit akkoriban Szerb–Horvát–Szlovén Királyságnak neveztek – olvashatjuk mindezt, és még sok minden mást is Tyekvicska Árpád könyvében. 

A szerző a következő fejezet címében ezt a kérdést teszi fel: Ki a hős? Manapság a történészek körében is gyakran felmerül ez a dilemma. Hősök vagy áldozatok a háborúban elesett katonák? Legutóbb ez a kérdés a Don-kanyarban szinte teljesen megsemmisült II. magyar hadsereggel kapcsolatban került a figyelem középpontjába. 

Könyvünkben a szerző, nagyon helyesen, a hősök emlékének megörökítéséről ír, majd az 1917. évi VIII. törvénycikkhez tartozó belügyminiszteri rendeletet idézi. Érdemes beleolvasnunk: „…helyet találhassanak azoknak a nevei is, akik életben maradtak ugyan, de a haza védelmében a többiek fölött kimagasló szolgálataiknak adták bizonyságát. Ezek közé tartoznak különösen a súlyos testi sérüléssel menekült rokkantak és bénák, valamint a vitézségi éremmel kitüntetettek. (…) A megörökítés szempontjából az sem szükséges továbbá, hogy a hősök halála a harctéren és az ellenség fegyverétől következett légyen be. Kötelességteljesítésének éppoly áldozata az is, aki a hadviselés során szerzett sebesülése vagy megbetegedése következtében a harctér mögött, vagy éppen ellenséges fogságban hunyta le örökre a szemét. Csak azt kell esetről esetre szigorúan megvizsgálni, hazájáért áldozta-e a hős életét. Mert nincs helye e szent emléken azok nevének, akik a hazájuk ellen elkövetett árulás, vagy valamely bűncselekmény miatt lakoltak életükkel.” 

Tyekvicska Árpád kétszáz oldalas könyvének első ötven lapja a korabeli körülményeket tárgyalja, a fennmaradó rész pedig a Szentendréről bevonult kétszázöt hősi halott történetét mutatja be egyenként, ábécé sorrendben. Az egykori katonák közül most csak egyet emelünk ki: Tóth Andrást, akinek halálát a szabályoknak megfelelő utólagos anyakönyvezéssel jegyezték be a járásbíróság holttá nyilvánító döntése alapján. Neve szerepel a szentendrei református templom falán elhelyezett emléktáblán is. Hősi halálával kapcsolatban azonban a későbbiekben kételyek merültek fel, mivel a család a frontról visszatérő Szentendre környéki katonáktól 1942-ben azt a hírt kapta, hogy Tóth András új családot alapított, és orosz területen él. Amikor a magyar katonák megérkeztek a településre, ahol lakott, állítólag odament hozzájuk, megbarátkoztak, tojást cseréltek vele kenyérre. Tóth elmondta nekik, hogy „az ütközet után úgy szedték ki a halottak közül, és soká nem is tudta, hol, merre van. Az az asszony ápolta soká, és lett három gyerek. Kérdezték, nem akar-e üzenni valamit haza. Azt mondta, ott már nagyok a gyerekei, itt még csak félig, (…) szegényke csak legyintett és azt mondta: »Most már semmit nem üzen, rég volt, elmúlt.«” A látogatók által megadott tábori számon a család próbálta felvenni vele a kapcsolatot, de mindhiába. A Vöröskereszt útján sem jött válasz. Hát, ilyen is előfordult a Nagy Háborúban.

Száz évvel később, 2019-ben, a magyar hősök emlékünnepén, május 24-én, felavatták Szentendrén az I. világháborús emlékművet, Páljános Ervin szobrászművész és Pap Lajos kőfaragó mester alkotását. 

A szentendrei katonahősöket bemutató könyvet eredeti dokumentumok, képeslapok és fényképek illusztrálják.

(A kötet megvásárolható Szentendrén, a Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtárban, kedvezményes áron.) 

Fotó: Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtár

Mészáros Ákos/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. február 28-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria

Balogh Ferenc az olasz fronton, a 40., „Fokos” hadosztály géppuskásaként, lángrejtővel felszerelt Schwarzlose M.07/12 géppuskával (1917–1918)