Akinek könyveitől könnyebb lesz a lelkünk – Fekete Istvánra emlékezünk

Most, amikor ez az írás készül, az utolsó tanítási hét kezdetén vagyunk. Bár rendhagyó tanévzárás az idei, az iskolák hónapok óta csöndesek, és nem szaporodnak a táblákon a vakáció közeledtét jelző vidám betűk, a június eleji napok újra és újra nosztalgiával tölthetnek el minden egykori diákot. Benne van ebben a nosztalgiában az utolsó szorongások emléke: vajon merre billen a kétes jegy, benne a cseresznyeízű utolsó napok és utolsó órák örömmel és tervekkel teli pillanatai, az egyre erősödő felszabadultság, és benne az ünnepi ruhás tanévzárók kirobbanó szabadságélménye. És még valami (a Ballagó időből vett szavakkal): „…egy régi-régi, tiszta, nagy szerelem: a Balaton”, sokunk számára a nyár legnagyobb ígérete és ajándéka.

Fekete István erdők, mezők, állatok, növények, a magyar táj nagy írója, a Tüskevárban megírta az időtlen, a „holnaptalan” nyarat. Ladó Gyula Lajos és Pondoray Béla, vagy szólítsuk inkább becsületes becenevükön őket: Tutajos és Bütyök immár hatvanhárom éve vakációznak a berekben, és hívják, egyre hívják a növekvő nemzedékeket, hogy legyenek élményeik részesei.

A regény első lapjain, a fülledt tanteremben az utolsó felelések szorongása fölött már a szünidős álmok lebegnek. Egy-két nap, és elérkezik a bizonyítványosztás: a kétséggel és reménnyel teli várakozás a számtanosztályzatra. Ettől függ minden. A félelem azonban felesleges, a számtan jeles – kibontakozik a háttérben egy nagy tanáregyéniség –, és Gyula Lajost, pontosabban Tutajost viheti a vonat az életre szóló vakációra.

Aki utazott már vonaton Budapestről a Balaton felé, ismeri a pillanatot, mikor Aliga és Világos fölött kitárul a csoda, a kék víz szívszorítóan szép látványa. Olyankor egy pillanatra elhallgatnak a beszélgetések is. És bárcsak lassítana a vonat, és a szigorú menetrend befogadná a vágyat: csak egy percig még, hadd igya a tekintet, amit lát! Bár úgyse képes jóllakni vele soha. Tutajos is csak néz, és „szíve tele a csodálatos táj ősi szépségével”. István bácsi pedig már készíti unokaöccsét erre az egész további életét meghatározó nyárra: „Ebben nem is csalódsz, elhiheted. Nem beszél, hát nem is hazudik; nem ígér, és mégis odaadja mindenét, nem szól, és mégis többet mond, mint amit valaha ember mondott.”

A fiú ekkor még nem tudja, de a természet, a táj valóban odaadja majd neki mindenét. Igaz, megkéri az árát, amit Gyula becsületesen meg is fizet. Talán keserves a tanulópénz, de amit cserébe kap, azt később már nem adná semmiért. „Annyira vállalkozz, amennyit elbírsz.” „Ne kapkodjon… Itt nem siet semmi” – szólnak a leckék a természettel szoros egységben élőktől.

És én, az olvasó is tanulom e leckéket. Először a kertben figyelem Tutajossal a sárga fuvolást, a sárgarigót, és tudom már, hogy nem is rigó, sőt, nem is sárga, hanem aranymálinkó. Aminek egyszerű kis dala nélkül „talán süket és szomorú lenne a nyári délután”, és a szeder sem érne meg a fán, „ha ez a dal nem simogatná”. A feketerigóról is megtanulom, hogy „ingyen napszámos”, ez hasznos tudás a kertésznek, ugyanakkor a költő tudását sem akarom többé elfelejteni: „a rigó az esti dal”.

De lépjünk ki most már a kertből is, a még nagyobb szabadságba, a természet elemi közelségébe. A berek, a Kis-Balaton és a Zala folyó vad nádi és mocsárvilága annyi mindent rejt! A Tüskevár nem pusztán olvasmány, a táj lelke lakik benne, azt őrzi. Fekete István megírta a könyvet és a kezünkbe adta. Ezzel le is mondott róla: tegyünk vele, amit akarunk. Aki elolvassa, az gazdag lesz. (Hogyhogy nem olvas mindenki?) Felkészül a tájjal való találkozásra, hogy az igazi legyen, amikor bekövetkezik.

Vezetőnk a természet felfedezésében és megtanulásában maga az író, de most álarcban jár, és Matula Gergelynek hívják. Matula bácsi nem más, mint „a pákászok utolsó maradéka”, az „öreg rétjáró”, aki „minden nádszálat ismer a berekben, és akinek minden szúnyog a barátja”. Aki előtt nyitott könyv a természet, a csodákkal és titkokkal teli világ, melyről Fekete István, az író megannyi történetet tudott mesélni. „A téma egyedüli volt és kimeríthetetlen. A természet és benne az ember. Az ember, aki szerette az erdők és a mezők élővilágát…” Sorok a Ballagó időből. Fekete István saját tapasztalatait, személyiségének a természet mély ismeretéből, tiszteletéből és szeretetéből származó gazdagságát ajándékozta oda hőseinek – és az olvasóknak. „Matula olyan közel volt a természethez, hogy csak egy nyelve volt, akár a varjaknak: a valóság nyelve.” Mi ez a mondat, újra a Tüskevárból, ha nem önarckép? Volt-e Fekete Istvánnak, az írónak más nyelve, mint a valóság és a természet nyelve? Mély humánummal teli műveiben az egyszerű, csöndes élet reális lehetőségként ragyog előttünk. Boldog somogyi, göllei gyerekkora egész életén át elkísérte az írót. Az embereket, akikkel találkozott, akik hatottak rá, megírta elbeszéléseiben, regényeiben, így mondott nekik köszönetet azért, hogy emberségre nevelték, hogy egy talán keservesen nehéz, de a jó felé irányuló, a jót kereső, a jóra törekvő életet éltek elé.

Egészen biztos, hogy ő maga is ismert egy Matula bácsit. Szűkszavú, bölcs tanítót, aki kedélyes szigorával óv a bajtól, és minden zugba és „tudományba” bevezet. Magányos, ritkán, keveset beszélő ember; aki mintha az apostol tanácsára figyelmeztetne a szószátyár világban: „Legyen minden ember készen a hallgatásra, de késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra” (Jak 1,19).

Amit mindenképpen szeretnék kiemelni és megmutatni, az Fekete István láttató erejű leíró képessége. Íme néhány felejthetetlen írott kép a Tüskevárból. A madarak ezreit rejtő berek ébredésének leírásai ezek: „a szárnyak íja fellöki az életet a levegőbe”; „felszárnyal a hajnal”. Az alkonyaté pedig: „mélyen a nádasban ült a nap, és piros arcába bele lehetett nézni”; „Az ég lassan kivirágzott, a fák feketén nyúltak a levegőbe”. S még egy hosszabb, eleven erejű képsor. Aki állt már „megbűvölve, reszketve” vihar közeledtén a Balaton mellett, az tudja, hogy ilyen, pontosan ilyen: „A délnyugati ég már fekete volt, mintha sötét hegyek nőttek volna a látóhatár mögötti mélységekből, és a völgyek hamvas szakadékaiban úgy jártak a villámok, mint a takács vetélője. A felhőhegyek csipkés taraja sárgásfehér volt, mint az ázott szalma vastag füstje, amely mögött eltűnt a táj és az ég. A szél most már ordított. Egész ágak, nádszálak, levelek úsztak vad száguldással a levegőben, s úgy lehetet érezni, hogy az a rémséges, mozgó fal a következő percben rádől a világra. De a legfélelmetesebb volt ebben a pokoli színjátékban a kísérőzene, az a szívszorongató, gurgulázó hörgés, az az állandó morajlás, a szörnyű feszültség szikrázó fenyegetése, hogy még egy pillanat, és szétrobban az egész világ.”

Bárcsak felnőttként is sikerülne megélni a nyár időtlenségét és szabadságát. Most is mindent kínál: erdőn, mezőn, vizeken, berkekben. Ha vissza tudok találni a gyerekkorba, a létezésbe (Ottlik szavával!), ha tisztelem a tájat, ha kiérdemlem, hogy odaadja magát nekem, ha én is odaadom magamat, ha nem kirándulóhelyet, nem kikapcsolódást, nem zsákmányt, még csak nem is élményt keresek, hanem magát a létet, a harmóniát a teremtett világban, ha tudok egyszerűen csak lenni és együtt lélegezni a tájjal, ha haza tudok érkezni a tájba, feküdni „a széna- és nádszagú magányban” vagy „egyenesen beleevezni a kelő nap végtelen glóriájába”, akkor eljön a pillanat, amikor elhallgat minden vágy, minden kívánság, minden gondolat. Nem kell semmi, és ki tudom mondani Tutajossal az egyszerű mondatot, amiben minden benne van: „Olyan jó itt, Matula bácsi.”

Fekete István sok mindent elmondott nekünk minderről. Kitárta a lelkét, ahogy egy interjúban fogalmazott; az írásain keresztül megengedte, hogy belenézzünk a lelkébe. „És az olvasó bármilyen következtetést levonhat. Amit írtam, őszintén írtam, igazat írtam” – fűzte hozzá.

Pontosan ötven évvel ezelőtt tette le természetíró, láttató, lelkét feltáró tollát. Mit kaptunk tőle, mit hagyott ránk? Talán leginkább azt a biztonságot, hogy igenis lehetséges békében, csöndben élni.

1970-ben két kapcsolódó írás is megjelent a Vigiliában: az első köszöntés volt, sok, alkotásban gazdag esztendőt kívánt az írónak a 70. születésnap alkalmából. Néhány hónappal később azonban elkövetkezett a búcsúzás. Mindkét szerző ugyanazt emelte ki, az egyik csendnek, békének, harmóniának nevezte, a másik megnyugvásnak. „Fekete István írásainak sajátos varázsát éppen ez a harmóniára törekvés, a természet és az emberi világ rokonvonásainak újrafelfedezése jelenti. (…) Írásművészetének fő erényei: az érzelmek őszintesége, az írói szándék világossága, a szavak és a mondatok egyszerűsége, amelyek méltó keretként szolgálják a hazaszeretetet, a tájat és a gondolatot, a lélek tisztulását érlelő csend dicséretét. (…) Az emberhez illő béke, a lélek és a szellem nyugalmának áhítása vezérli őt az állat- és növényvilág emberközelbe hozásának szívós és türelmes kísérleteiben, a természet törvényeinek költői feltárásában és a minden élőkre, minden közösségre érvényes harmónia aranymetszés-szabályainak megmutatásában.” „Olvasom, és minden feloldódik bennem, könnyebb leszek tőle, megnyugszom. Átveszem nyugalmát, megnyugvását a természetben. Mert ezt sugározza minden könyve.”

Félévszázad elteltével sem mondhatunk mást, többet. Ha harmóniát, ha megnyugvást keres a zaklatott lélek, forduljon bátran Fekete Istvánhoz.

Borsodi Henrietta/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. június 21-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.