Feltámadás – Dosztojevszkij szerint

Nyehljudov herceg és Raszkolnyikov párhuzamos, mégis gyökeresen más utat járnak be, de a végpont ugyanaz: új életet nyernek az evangélium igazságában. Nyehljudov, amikor szembesül múltbéli bűnével, rögtön a bánat útjára lép a tisztulást keresve. Raszkolnyikov azonban, bár a lelkiismerete rettenetes szakadékokba taszítja és a teher alatt elméje szinte megbomlik, egészen a végsőkig nem képes bűnnek elismerni a bűnt, amit elkövetett.

Szerb Antal irodalomtörténetét hozzáolvasva indulok a Bűn és bűnhődés mélységei felé, és próbálom megtalálni azt az ösvényt, amin egy rövid írás erejéig elidőzhetünk.

Idéztem tavaly is A világirodalom történetéből a gondolatot, mely szerint Tolsztoj és Dosztojevszkij műveinek olvasása a lelkiismeret-vizsgálathoz hasonlít.

A bűn megrázó valóságáról szól közel hatszáz oldalon keresztül Dosztojevszkij regénye. Az író „az embersors végső örvényeibe” világít be Raszkolnyikov és az őt szeretők szenvedésein keresztül. Raszkolnyikov gyilkol, elmélete megbukik, de ő csak ott hajlandó hibát látni benne, hogy várakozásával ellentétben önmagát mégsem sorolhatja azok közé, akiknek joguk van ölni. Egy helyen így biztatja magát: „Elég! Elég a lázálmokból, képzelt rémségekből, kísértetekből!… Még élek! Vagy talán az imént nem éltem? Nem igaz, hogy meghalt az életem az öreg anyókával! Jöjjön el neki a mennyek országa, de… elég volt, anyókám, ideje, hogy nyugodni térj! Itt most már az értelem és világosság országa fényeskedik… az akarat és erő országa… most majd elválik! Meglátjuk, ki marad felül!” Az értelem és világosság, az akarat és erő országa azonban nem győzedelmeskedhet Isten országán. Raszkolnyikov alulmarad. Szonyának elismeri majd: „…azt hiszed, az öregasszonyt öltem meg? Magamat öltem meg, nem azt az anyókát! Egy csapással agyonütöttem magamat akkor, úgy, hogy sose támadok fel többet!”

Kicsoda Szonya? Raszkolnyikov őhozzá ragaszkodik, vele osztja meg a bűn terhét. Már addig is oly sok minden nehezedett gyönge vállaira, s íme, egy újabb bírhatatlan teher. De azok közül való, akik – szótlanul – kérik, sőt követelik a terheket. Az önfeláldozásban a végsőkig, az őrültségig megy azokért, akiket szeret. Szerette Lizavetát, és szereti a gyilkosát is. Türelmes szeretetével elvezeti Raszkolnyikovot a szenvedés vállalásáig. „Szonya a könyörtelen ítélet, a megmásíthatatlan döntés.”

Ő a bűnös asszony, aki mindig kész könnyeivel öntözni, hajával törölni és illatos olajjal megkenni az Úr lábát. És akkor az Úr így szól: „Sok bűne bocsánatot nyert, mert nagyon szeretett.” A regény dialektikája szerint Raszkolnyikov borul földre Szonya előtt, és csókolja meg a lábát. „Nem előtted borultam le, az ember töméntelen szenvedése előtt borultam le” – mondja neki. „Ti szegénykék, szelídek, szelíd tekintetűek… drágáim!… És miért nem sírnak? Miért nem jajgatnak? Mindenüket odaadják… és csak néznek szelíden, szótlanul… Szonya, Szonya, szótlan Szonya…”

Dosztojevszkij központi eszméje Szerb Antal szerint a szenvedés vállalása. Ez a feltámadás záloga. „A szenvedés kapcsolja össze az embert az isteni dolgokkal” – hiszen maga az Isten is vállalta a szenvedést. „…állj ki a keresztútra – mondja Szonya –, hajolj le, és csókold meg a földet, amelyet beszennyeztél, aztán hajtsd meg magad az egész világ előtt, a négy égtáj felé, és mondd fennhangon, mindenkinek: »Öltem!« Akkor az Isten új életet ád neked!” S nem sokkal később hozzáteszi: „Együtt vállaljuk a szenvedést, együtt viseljük a keresztet.”

A feltámadás szó háromszor szerepel a regényben. Először maga Raszkolnyikov mondja ki – a tékozló fiú –, amikor elhagyja anyját és húgát. „Megyek… el kell mennem. Meg akartam mondani… már amikor idejöttem… magának, anyácskám… és neked is, Dunya… hogy legjobb lesz, ha most egy időre elválunk. Nem érzem jól magam, nincs nyugtom… Majd eljövök… eljövök időnként… ha lehet… Nem felejtlek el és szeretlek titeket… de hagyjatok, hagyjatok magamra. Így határoztam már előbb… szilárdan elhatároztam. Akármi érjen is, ha elpusztulok, ha nem, egyedül akarok lenni. Felejtsetek el, jobb úgy… Ne kérdezősködjetek felőlem, ha eljön az ideje, visszajövök, vagy… majd hívlak… Talán van még feltámadás! De most, ha szerettek, mondjatok le rólam… különben meggyűlöllek, érzem… Isten áldjon…”

Másodszor Szonya által mondatik ki. Annyi rejtett utalás után itt nyíltan belép a regény szövegébe az evangélium. Szonya Lázár feltámasztásának történetét olvassa Raszkolnyikovnak. Ez a gyötrelmes evangéliumolvasás a regény kulcsjelenete. Az Úr szava igazság és ígéret: „Én vagyok a feltámadás és az élet.” Ezzel az isteni szóval száll perbe az emberi szó, amikor Raszkolnyikov nem sokkal később azt mondja, hogy ő nem támad fel soha. De a mag már a földbe került.

Harmadszor maga az elbeszélő mondja ki a szót, amikor a lélek által bejárt útra reflektál. Raszkolnyikov már a száműzetésben van, de a szenvedés vállalása még nem ért el a lelke közepébe. „Gyötörte magát ezzel a kérdéssel, és nem ébredt rá, hogy talán már akkor, mikor ott állt a Néva felett, megérezte, micsoda mélységes hazugság rejlik benne és a gondolkodásában. Nem értette, hogy ez az érzés már egy eljövendő életfordulatnak, feltámadásának, jövendő új életszemléletének a hírnöke lehetett.” A fordulat végül bekövetkezik, a mag kikel és termést hoz. Hosszú és keserű küzdelem után Raszkolnyikov feltámad.

„Krisztus megszentelte az emberi szenvedést azáltal, hogy Isten létére ő is szenvedett – írja Szerb Antal. – Krisztus és a szenvedés (…) a világ alapja és lényege. (…) A szenvedés Dosztojevszkij szerint örökkévaló és személytelen. (…) Ez az egyetemes közösség a végső orosz hitvallás. Az egyéniség, az, ami embert embertől elválaszt, csak felületi, nem fontos, legkevésbé értékes része az embernek, a mélységekben, amelyek kinyílnak Dosztojevszkij szeme előtt, minden ember egyforma, része a mindenkori közösségnek. Mindenki szenved mindenkiért. Ez a minden-szenvedés a Krisztus. Aki alázattal magára veszi keresztjét, megtalálta élete rejtett értelmét.” Ez a Bűn és bűnhődés üzenete, és a Feltámadásé is. Húsvét titkát visszhangozzák: a szenvedés vállalása a feltámadás záloga.

Borsodi Henrietta

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. április 12–19-i ünnepi számában jelent meg.