Ferenc pápa megmondja

A Laudato si’ enciklikában Ferenc pápa összefoglalja jelenünk, azaz a globalizmus korának legégetőbb problémáit. Rávilágít, hogy az erőszak, amely „a bűn által megsebzett emberi szívben lakozik”, azokban a betegségtünetekben is megnyilvánul, amelyeket a talajban, a vízben, a levegőben és az élőlényeken észlelünk. Ezért a legelhagyatottabb és legsanyargatottabb szegények közé sorolhatjuk „a mi elpusztított és szegény Földünket”, amely „sóhajtozik és vajúdik” (Róm 8,22). Elfeledkezünk arról, hogy mi magunk is föld vagyunk, ahogyan azt a Teremtés könyvében olvashatjuk: „Megalkotta tehát az Úr Isten az embert a föld agyagából, az orrába lehelte az élet leheletét, és az ember élőlénnyé lett” (2,7). „Testünket a bolygó elemei alkotják, annak levegőjét lélegezzük be, annak vize éltet és frissít fel bennünket” – írja a Szentatya. A pápa öt évvel ezelőtt megjelent enciklikájában sürgető felhívást tett közzé, hogy „kezdjünk új párbeszédet arról, miként építsük bolygónk jövőjét”, új, egyetemes szolidaritásra van szükség, amelyből senki sincs kizárva. Sajnos felhívása csaknem süket fülekre talált a világ politikai, gazdasági, pénzügyi vezetőinek körében.

Ferenc pápa álma egy olyan közösség, amely az egész világot átfogja. Amikor a szív valóban nyitott erre, akkor semmi és senki nincs kizárva ebből a testvériségből, ebből következően az is igaz, hogy a közöny vagy a kegyetlenség a világon élő többi élőlénnyel szemben valamilyen formában kihat arra is, ahogyan a többi emberrel bánunk. Szívünk csak egy van, és ugyanaz a nyomorúság, amely rávesz egy állat bántalmazására, rövid időn belül megmutatkozik az emberekkel való kapcsolatban is. Mindenfajta kegyetlen bánásmód bármely teremtménnyel szemben „ellenkezik az emberi méltósággal”. Minden összefügg mindennel, „és mi, emberi lények mindannyian testvérként egybekapcsolódunk egy csodálatos zarándoklásban”. Összeköt bennünket az a szeretet, amellyel Isten szereti minden teremtményét, „és amely minket is egybeköt – gyengéd szeretettel – napfivérrel, holdnővérrel, folyófivérrel és földanyával”.

A Szentatya emlékeztet: ha Isten meg tudta teremteni a világot a semmiből, akkor képes beavatkozni is ebbe a világba, és le tudja győzni a rossz bármely formáját, vagyis az igazságtalanság nem legyőzhetetlen. Ferenc pápa egyértelművé teszi: nem képviselhetünk olyan lelkiséget, amely megfeledkezik a mindenható és teremtő Istenről. Ha így cselekszünk, törvényszerűen jutunk el odáig, hogy „a világ más hatalmait fogjuk imádni, vagy magunkat tesszük az Úr helyére, és azt gondoljuk, hogy korlátokat nem ismerve, lábbal taposhatjuk az általa teremtett világot”. A legjobb módja annak, hogy az emberi lény helyét tisztázzuk, és véget vessünk azon követelésének, hogy a bolygó totális uralkodója legyen, „ha ismét felmutatjuk a teremtő Atyának, a világ egyetlen birtokosának alakját”. Ellenkező esetben a legfőbb teremtmény mindig hajlamos lesz arra, hogy teremtményi mivoltáról elfeledkezve, saját törvényeit és érdekeit erőltesse a valóságra.

A katolikus egyházfő leszögezi: a természeti környezet közjó, az egész emberiség öröksége, és mindenki felelősséggel tartozik érte. Ha valaki kisajátít belőle valamit, azt kötelessége mindenki javának az érdekében gondoznia. Ha nem így teszünk, azzal a súllyal terheljük meg lelkiismeretünket, hogy megtagadjuk másoktól a létezést. Ezzel összefüggésben idézi a Szentatya Új-Zéland püspökeit, akik föltették a kérdést:

mit jelent a „Ne ölj!” parancsa, amikor „a világ népességének húsz százaléka oly mértékben fogyasztja az erőforrásokat, hogy elrabolják a szegény nemzetektől és a jövő nemzedékektől azt, amire szükségük van az életben maradáshoz”?

Továbbfűzve gondolatait a közjóról, Ferenc pápa kifejti: a világ társadalmának jelenlegi körülményei között, amikor nagyon sok az igazságtalanság és egyre több az emberi alapjogoktól megfosztott, „kidobhatónak ítélt ember”, a közjó alapelve közvetlenül „szolidaritásra való felszólítássá és a legszegényebbek első helyre helyezése melletti elkötelezettséggé válik”. Ez pedig megkívánja a Föld javainak közös rendeltetéséből fakadó következtetések levonását, mindenekelőtt azt követeli meg, hogy „figyelembe vegyük a szegények mérhetetlen méltóságát legmélyebb hívő meggyőződéseink fényében”. A keresztény lelkiség pedig azt sugallja, hogy a józan növekedést válasszuk, és legyünk képesek örülni a kevésnek. Kerüljük az uralkodás és az élvezetek puszta halmozásának dinamikáját.

A szegényekkel való törődést illetően a pápa kiemeli Assisi Szent Ferenc példáját, aki nemcsak magához ölelte és alamizsnával segítette a leprásokat, hanem együtt is élt velük. Ne csak úgy gondoljunk a szegényekre, mint a heti egyszeri önkéntes munka jó gyakorlatának célcsoportjára, vagy még kevésbé olyan emberekre, akiket néha-néha felbuzdulásból megsegítünk egy-egy gesztussal, hogy megnyugtassuk lelkiismeretünket. Törekedjünk arra, hogy valódi találkozás jöjjön létre köztünk és a szegények között, és olyan osztozást valósítsunk meg velük, amely életstílusunkká válik. Az tehát a feladatunk, hogy „kinyújtsuk kezünket a szegények felé, találkozzunk velük, nézzünk a szemükbe, öleljük meg őket, és éreztessük velük a szeretet melegét, amely megtöri a magányt”.

Ne feledkezzünk el arról, hogy Krisztus tanítványai számára a szegénység elsősorban hivatás, a szegény Krisztus követése.

A kötet anyagát Király Levente válogatta, az előszót is ő jegyzi. Eszerint: „A Szentatya sorai még a legszomorúbb, legkilátástalanabb helyzetekben is a »jó hír« fényhozó erejével bírnak, spirituális vezérfonalul szolgálhatnak hívőnek és nem hívőnek egyaránt.”

Ferenc pápa megmondja
Corvina Kiadó, 2020

Bodnár Dániel/Magyar Kurír