Fernando Filoni: Az Egyház Irakban

Kultúra – 2020. március 7., szombat | 15:16

Ferenc pápa 2014 augusztusában személyes megbízottjaként küldte Irakba Filoni bíborost, hogy találkozzon és beszéljen azokkal, akik a szélsőséges Iszlám Állam okozta mérhetetlen szenvedéseken mentek keresztül. A főpásztor imádkozott értük, és a Szentatya együttérzéséről biztosította őket. Így született meg ez a könyv, amely főhajtás minden – keresztény és nem keresztény – áldozat előtt.

A kötet Ábrahám, a próféták és egy eltűnt civilizáció földjén élt keresztény közösségről szól, arról a népről, amely kétezer éven keresztül megőrizte Krisztusba vetett hitét, ma azonban már öt földrészen szétszóródva él az üldöztetések, a háborúk és a folyamatos elnyomás következményeként. A történelmi hagyomány szerint Felső-Mezopotámiában (Ninive, Hatra) és Mezopotámia déli részén (Bablion, Baszra), illetve az Eufrátész partján, a Partus Birodalom területén, a Tigristől a méd és a perzsa területekig a kereszténység Szent Tamás, de még inkább tanítványai, Addai és Mári szentbeszédeinek köszönhetően már az 1. században elterjedt. Már az Apostolok cselekedeteiben (2,9), a pünkösdi események leírásánál olvashatjuk, hogy az apostolok hallgatói között voltak mezopotámiaiak, akik a saját nyelvükön hallgatták az apostolok prédikációit. A kereszténység tanításai Szíriából kiindulva jutottak el Mezopotámiába.

A keleti egyház tehát még az apostoli korban született, és ez alkotja az iraki kereszténység eredeti magját. Az 5. és 6. században szakította meg a közösséget a többi egyházzal. Ebből az elszigetelődésből, majd hanyatlásból született a Káld Egyház. Pátriárkáinak székhelye Bagdadban van. Az Asszír Keleti Egyház központja ezzel szemben Chicagóban található. A Katolikus Egyház és az Asszír Keleti Egyház közötti közös krisztológiai nyilatkozattal 1994-ben újra megalapozták a tanbeli párbeszédet. A dialógust a Katolikus Egyház kezdeményezte azzal, hogy elismerte az Asszír Keleti Egyház által az eucharisztikus liturgiában használt anafora (a bizánci szertartású szentmise legfontosabb része, mely a Hitvallás utáni áldással kezdődik és a Miatyánk előtti áldással végződik) érvényességét. Létszámát tekintve a Káld Egyház a legjelentősebb. A megközelítőleg egymillió hívő Irakban, Európában, az Egyesült Államokban, Kanadában és Ausztráliában él.

Fernando Filoni történelmi áttekintése alapján egyértelmű, hogy Mezopotámia (majd Irak) több mint két évezrede a megszálló hatalmak célpontja. Médek, káldok, macedónok, asszírok, rómaiak, perzsák, arabok, a szászánidák, a mongolok és az arabok, a törökök és a szafavidák harcoltak a területért. Felmerül a kérdés: így lesz ez a jövőben is?

A könyv bíboros szerzője megvilágítja: napjainkban Irak területének sokszínűségét leginkább az fenyegeti, hogy sok ezer, különböző vallású és társadalmi hátterű ember vándorol ki az országból. Csak a valódi krisztusi testvériségre épülő béke vethet véget ennek. Irak nagyon jelentős értékeket hordoz saját népe, a Közel-Kelet és az egész világ számára. Ezért lenne jó, ha a keresztények otthon maradnának, és hozzájárulhatnának az ország fejlődéséhez, hiszen „ők is a színes mozaik egy darabját alkotják”. A főpásztor állítja: a muszlim világnak is az lenne a jó, ha a keresztények az iraki társadalom „mérsékelt és ösztönző részét tennék ki”. Segíteni kell őket a megmaradásban, és abban, hogy elhiggyék: igenis szükség van rájuk. Fernando Filoni idéz Irak köztársasági elnökének, Mohamed Fuádnak Ferenc pápához intézett leveléből: „Az iraki keresztények mindig is a közösség élő lelkiismeretét jelentették. A mi Urunk, Jézus Krisztus üzenetének rendkívüli hordozói. Olyan állampolgárok, akik megtestesítik az iraki embertípust, a jóindulat, a szeretet és a béke értékei jellemzik őket.”

A kötet írója kiemeli, hogy a modern Irak tekintélyes történelemmel, lehetőségekkel és felelősséggel rendelkezik. Olajtartalékai miatt pedig már a múltban is lényeges szerepet játszott a térség életében. Ám az olaj „egyben a meg nem értés és az irigység rossz szellemét is szabadjára engedte”. Ezért a védelem és a segítség szolgálatába kell állítani, jobban, mint valaha. Ezt legfőképp a három legjelentősebb erőnek, a síitáknak, a szunnitáknak és a kurdoknak kell akarniuk. Nekik kell lehetővé tenni, hogy a muszlimok, a keresztények, a jazidik, a mandeusok és az országot alkotó minden kisebbség békében éljen.

A bíboros emlékeztet, hogy ennek a vidéknek a történelme emberek és események láncolata. Ettől ma éppúgy nem lehet eltekinteni, mint a múltban. Néhány esemény ismétlődik, így „Mezopotámia megszállása, szörnyű és véres háborúk, zsarnokoskodó diktatúrák és féktelen kapzsiság. Hatalmaskodók és szegénység, rombolás és rablás, harácsolás, szeretet és halál.” Erről beszél a Biblia, erről tanúskodnak a romok, írnak a történelemkönyvek és a napi híradások.

Fernando Filoni kérdése – „Lesz még ennek az országnak és lakóinak szebb jövője?” – a levegőben marad, mert egyelőre csak azt lájuk, olvassuk, hogy Irakban folyamatosan romlik a keresztények helyzete. Irak északi részén az ott élő keresztényeknek az Iszlám Állam helyett napjainkban a síita muszlimok fenyegetőzéseitől kell tartaniuk. Az észak-iraki keresztények továbbra sem érezhetik magukat biztonságban, „beszorultak” a szunnita és a síita muszlimok konfliktusába. Amiben mégis reménykedhetünk, Jézus minden korra érvényes ígérete: ami embernél lehetetlen, Istennél lehetséges.

Fernando Filoni: Az Egyház Irakban
Szent István Társulat, 2019

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria