Két film egy másik Amerikáról

Legkésőbb Donald Trump elnöksége óta már mi is tanulgatjuk: van egy másik Amerika. Ahová nem ér el a valóságfricskázó, politikailag korrekt beszédmód, amit nem mutatnak a tévécsatornák, s amely felett olyan könnyedén átrepül a nyugati-keleti partok metropoliszaira kíváncsi turista. Nos, innen tudósít más-más hangnemben, ám sebészi pontossággal két friss film: a Logan Lucky – A tuti balhé és a Wind River – Gyilkos nyomon, a nyárutó talán legtanulságosabb mozibemutatója. 

Észak-Karolina különös hely: az emberek mobil helyett utcai telefonról beszélnek, a kocsiban nincs GPS, s ha megszorul valaki, bankrablásba kezd. Azt hinnénk, hogy a mozivászonhoz négy év után visszatérő Steven Soderbergh rendező a tavalyi díjszezon egyik veretes drámáját, A préri urait másolja, ám ez súlyos tévedés: hősei amolyan texasi üzemmódban működő, bájosan elrajzolt alakok, akikre – mint a cselekmény során fokozatosan kiderül – csak részben igazak a róluk tartott sztereotípiák. Jimmy, az állását vesztő exsportoló (Channing Tatum), Clyde, a félkezű bárpultos (Adam Driver), Mellie, a vagány lánytesó (Riley Keough) és Joe, az épp hűvösön ücsörgő bombamester (Daniel Craig fergeteges alakításában) ugyanis csak az első pillanatban tűnnek reménytelen lúzereknek: miközben abszurd kalandjaikon hahotázunk, lassacskán rájövünk, hogy a maguk módján nagyon is agyafúrtak, s helyén van a szívük.

Nem is fogja meg őket az urbánus hatalom: a biztonsági alkalmazott a szemünk láttára bukik meg elemi kémiából, a rendőrség képtelen bemérni a főszereplők menekülő autóját, a hivatali bürokrácia bugyraiban pedig elveszik ügyük, így a végén még azt sem lehet megtudni, mennyi pénzt lovasítottak meg. Soderbergh azért nem farag gáncstalan hősöket figuráiból, csupán összetett, esendő karakterekként formálja meg őket – amolyan 21. századi cowboyokként.

Míg Soderbergh a posztmodernt túlélt kisember hétköznapi józanságát dicséri, Taylor Sheridan író – immár rendezőként – illúziótlan korképet fest a vidéki Amerika népének kilátástalan küzdelmeiről.

Tájegységet, sőt éghajlatot ugrunk: Wyoming állam fagyos hegységei között egy fiatal lány holttestére találnak rá a hóban. Az indiánrezervátum zárt világába Las Vegasból érkezik Jane, az újonc nyomozó (Elizabeth Olsen), aki a helyiek, elsősorban Cory (Jeremy Renner) segítségét kéri az ügy felgöngyölítéséhez. Hamarosan kiderül, hogy az elzárt közösség sajátos, nemegyszer félelmetesnek tűnő szabályok szerint működik, s az elkövető kilétének kérdése egyre mellékesebb lesz, hogy sokkal nyomasztóbb felismeréseknek adja át helyét. Sheridan precíz és kegyetlen forgatókönyveit eddig feltörekvő, ám markáns látásmódú rendezők – Denis Villeneuve, David Mackenzie – vitték filmre, ám a Sicario – A bérgyilkost és A préri urait trilógiává kerekítő Wind River épp e tekintetben sikerült kissé halványabbra. A végtelen hómezők fölötti szürkület, a vakító fehérség és a rémisztő csönd hálás téma a kamerának, ám a történet filmezésére annak előrehaladtával ráfért volna néhány innovatívabb megoldás. Szó sincs azonban arról, hogy elhibázott vagy rossz lenne Sheridan rendezése: még az ügyetlenebb megoldások mögül is előtolakodnak a komor dráma súlyos erkölcsi dilemmái.

Mi használhatóbb: az univerzális egyenlőségen alapuló jogrend vagy a személyes (s így partikuláris) erkölcsi érzék? Meddig mehetek el a szeretteim érdekében? Mi az, ami valójában meghatározza a sorsomat: neveltetésem, a körülmények vagy a saját döntéseim? Soderbergh a vígjáték, Sheridan a thriller felől közelít e nyugtalanító kérdések felé, s egyben felbecsülhetetlenül fontos helyzetképet fest egy másik Amerikáról. Arról a földről, amely a modernitás hamis reményeinek táptalajából azok temetője lett.

Fotó: Imdb.com

Paksa Balázs/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2017. október 22-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.