Egy jó pásztor – A Greyhound című filmről

Kultúra – 2020. augusztus 9., vasárnap | 15:34

Az 1939-től egészen 1945-ig tartó atlanti csata során német tengeralattjárók farkasfalkái vadásztak az Egyesült Államokból a II. világháború európai hadszínterére igyekvő, szövetséges teherhajókból álló konvojokra.

A hadifelszerelést és üzemanyagot szállító, általában húsz-negyven járműből álló egységekre néhány hadihajó vigyázott, ezek küldetése a búvárhajók támadásának megakadályozása volt. Feladatukat azon a szakaszon kellett ellátniuk, melyen a nagy hatótávolságú, rendkívül hatékony repülőgépek nem tudtak számukra védelmet biztosítani. Ezt a zónát sötét veremnek (black pit) hívták. Ha a tengeralattjárók rátaláltak egy konvojra a veremben – ami egyáltalán nem volt egyszerű, ahogyan azt A tengeralattjáró (Das Boot) című filmben is láthattuk –, idegölő és nagy veszteségekkel járó ütközet kezdődött. Aaron Schneider 1942-ben játszódó filmje, a Greyhound egy ilyen csata kellős közepébe dobja a gyanútlan nézőt.

Ernest Krause, a USS Keeling – kódneve Greyhound, azaz agár – Fletcher osztályú romboló (nem pedig csatahajó, mint ahogyan azt a magyar cím sugallja) kapitánya (Tom Hanks) az első útjára indul. 37 szállítóhajót kell védelmeznie három másik hadihajóval együtt. Már csak kétnapi távolságra vannak a biztonságot nyújtó repülőgépektől, amikor belefutnak egy több tengeralattjáróból álló falkába.

A mostanában bemutatott háborús filmekről – mint az 1917 vagy a Midway – a legkevésbé sem volt egybehangzó a nézők és a kritikusok véleménye. Valószínű, hogy a Greyhound is megosztja majd a közönséget. Ennek a filmnek végtelenül egyszerű a története: a csatával kezdődik és annak végeztével be is fejeződik. A szereplők magánéletéről semmit nem tudunk meg, egyedül annyit, hogy Krausét Amerikában egy hölgy várja haza. A párbeszédek szinte kizárólag a parancsokra korlátozódnak, emiatt árnyalt színészi alakításra nincs lehetőség. Hiányérzetünket tovább fokozhatja a számítógépes szimulációs játékok világát idéző látvány és a szűk, alig másfél órás játékidő.

Mindennek ellenére a film végén arra a nyugtalanító következtetésre juthatunk, hogy a különösebb művészi megoldások vagy a mély mondanivaló hiánya ellenére mindvégig feszülten követtük az eseményeket. A Greyhound alkotói ugyanis egy percre sem engedik lankadni a figyelmünket. Hőseink amint nyernének végre némi nyugalmat, azonnal feltűnik a közelben egy tengeralattjáró. Mindeközben egy kis haditechnikai oktatásban is részesülünk. Megismerhetjük azokat a felderítésre használt különféle technikai eszközöket, amelyek komoly segítséget nyújtottak egy víz alatt rejtőzködő búvárhajó felismerésében és helyzetének meghatározásában. A tengerészek mélyvízi bombákkal és fedélzeti fegyverekkel küzdenek az ellenség ellen, ami általános volt az ilyen harcokban, ám egyszer csak annyira közel kerülnek az egyik felszínre emelkedett tengeralattjáróhoz, hogy akár ellenfeleik arcát is láthatják. Mindez nem tartozik a fantázia birodalmába, hiszen, bármilyen kicsi volt az esélye, előfordult ilyen eset is. A USS Borie romboló katonái ugyanis 1943-ban szinte közelharcot vívtak egy tengeralattjáró legénységével.

A film forgatókönyvét Tom Hanks írta C. S. Forester The Good Shepherd című regénye alapján. A jó pásztor lehetne csupán egy szellemes cím is, ám ezúttal többről van szó. Egy kapitány általában egyetlen hajó legénységéért felel, Krause azonban egy egész flotta „pásztora”. A filmet mintegy keretbe foglalják a kapitány imái, akinek amúgy a viselkedése sem szokványos. Mindig határozott, mégis árad belőle egyfajta szelídség. Sokszor használ a katonák számára furcsa kifejezéseket, előszeretettel idéz ugyanis a Bibliából. A felelősség igencsak kimeríti, gyakorlatilag nem alszik, és alig eszik, a folyamatos ácsorgás miatt a lába is vérezni kezd. Értelemszerűen az viseli meg a legjobban, hogy a tengeralattjáróknak minden erőfeszítés ellenére sikerül eltalálniuk néhány hajót.

Greyhound összességében egy nézhető film, ez pedig nem csak visszafogottságának és egységességének köszönhető. A hit és a felelősség pozitív megjelenítése mindenképpen erénye ennek a háborús kamaradrámának, napjaink filmgyártása ugyanis mintha megfeledkezett volna ezekről.

Fotó: Imdb.com

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. augusztus 2-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria