De a zene marad – Gondolatok a Zárójelentésről

Kultúra – 2020. március 15., vasárnap | 13:03

Kórházösszevonás valahol a fővárosban, az átcsoportosítás miatt a nyugdíjkorúaknak menniük kell. A kiváló kardiológus, a közkedvelt és sokak által tisztelt Stephanus Iván professzor (Klaus Maria Brandauer) nem esik kétségbe.

Nem kezd kilincselni, inkább kicsit élvezi a hirtelen jött szabadságot: zenét hallgat, teniszezik, operába jár, mosolykeltő nosztalgiával nézi újra „a régi idők moziját”, a Sörgyári capricciót... Sikeres operaénekes feleségével (Udvaros Dorottya) harmóniában élnek elegáns polgári lakásukban. Lányukkal skype-on tartják a kapcsolatot. Ő már régóta Hamburgban dolgozik, és most arra készül, hogy párjával még messzebb, Sydney-be költözik. A tevékeny, energikus orvosban megszületik a terv: visszatér falujába, szülőházába, az édesanyjához, hogy elvállalja a hosszú ideje betöltetlen körorvosi állást. Azt, amelyet korábban az apja látott el, és akire emlékezve éppen utcát nevez át a település „Jágója”, reálpolitikus polgármestere (Stohl András). A már oly távolra került vidéki létbe, ebbe a zárt, öntörvényű közegbe nem könnyű beilleszkedni. Hiába a legjobb szándék, a lelkesedés, a szakmai alázat, az orvosi esküt követő őszinte segíteni akarás, e nyugodtnak látszó, természetközeli élettér sötét árnyékokat vető, romboló szellemisége erősebbnek bizonyul. Megszólás, pletyka, politikai alakoskodás, intrikák, múltbéli tettek szándék szerinti formálása mérgezi-gyengíti a csöndesen öregedő település mindennapjait. Lassanként a doktor önkéntes missziója is ellehetetlenül, akinek dolgát zsémbes, önző módon szeretetéhes édesanyja (Csomós Mari) sem könnyíti meg.

A találkozások, a viszontlátások sorsokba, egyéni drámákba, viselkedésindokokba engednek bepillantást. Asszisztens Marika (Szirtes Ági) hűsége, a Fűszeres Marika (Csákányi Eszter) flegmasága mögötti sebzettség, a pékné (Börcsök Enikő) kálváriája, a ritka figyelemért hálás postás (Orosz Ákos) gesztusa, a padon ülő öreg (Andorai Péter) szótlan bölcsessége és mindenekelőtt Énekerzsi (Kerekes Éva) szívbe markoló önfeláldozása hosszan a nézővel marad. Míg Stephanus doktor elsősorban a testet, úgy hasonlóan tettre kész gyerekkori barátja, Kristóf atya (Eperjes Károly) a lelkeket próbálja ápolni, gyógyítani. Egymással és egymásért is e sziszifuszi küzdelemben. Vajon az élet valakinek, valaminek az eszköze, vagy az élet egyszerűen csak élet? Érdemes küzdeni? Én Istenem, miért hagytál el engem?... – Nagy kérdések, csak sejthető válaszokkal.     

Zárójelentés a maga intimebb, egyszerűbb, balladisztikus, regionális (közép-európai) módján kétségtelenül összegző alkotás. Szabó István nemcsak kedvenc színészeit vonultatta fel ismét, hanem – jellegzetes, stílusazonos látószögből – mindazokat az emberi kapcsolatokat, témákat, határhelyzeteket is, amelyek kezdettől foglalkoztatták. Amikor a bemutató előtt más összefüggésben a Tannhäuserről kérdeztem a rendezőt, még nem tudtam, ő pedig nem árulta el, hogy Wagner zenedrámája ebben a filmjében is előkerül majd. Mi több, a Zárójelentés akár Tannhäuser-parafrázisként is felfogható számos spirituális, szerepi és szituációs párhuzamával. (És mint Wagnernél, itt is minden felvillantott motívumnak, idézetnek, tárgynak, művészi portrénak jelentősége van.)      

Stephanus doktor/Klaus Maria Brandauer eredendő derűje, nyitottsága, zeneszeretete és a film finom, „aktuális” humora megóvja e komoly történetet attól, hogy túlzottan komorrá váljék. Brandauer hiánytalanul betölti, hitelesíti a szerepét, ahogy több epizodistának is számos zseniális pillanatot köszönhetünk. (A minimalizmus diadala terén elég csak Andorai Péter puszta jelenlétére, beszédes némaságára utalni.) Néha érezni, hogy egy adott dialógusban van némi kimódoltság, túlbeszéltség. Olykor a kamera a kelleténél, az „érvényesnél” talán picivel hosszabban időzik egy-egy arcon, ami már nem a figura valóját erősíti, inkább a színész ismerős, privát manírját hangsúlyozza. Bizonyára lesznek olyanok is, akik szájbarágósnak, túl direktnek tartják a film – valóban nem rejtett – üzeneteit, de az őszinteségét nem lehet kétségbe vonni.    

Szabó Istvánnak jóformán minden alkotása, még ha irodalmi alapú is, önreflexív jellegű. Ez az írói-rendezői hozzáállás, ha lehet, még inkább és leginkább igaz a tisztázó Zárójelentésre. Személyiségrajz, világlátás, válaszéhség szempontjából nyugodtan mondhatjuk akár önéletrajzi ihletésűnek is. Vallomás, igazságkeresés, bűnbánat, önigazolás? Egy biztos: Tannhäuser is megváltatik.

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2020. március 8-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria