Flushtól Fiúig – Peter Mayle Kutyaélet című könyvéről

A Brightonban született és brit gyökereit is megőrző, de jó értelemben elfranciásodott szerző a provence-i Ménerbes faluban élt és ott is halt meg 2018-ban, 78 évesen. Választott hazájának többnyire életörömöt sugárzó, kedélygyógyító világát számos könyvében mutatta meg nekünk. A Kutyaéletben is ezt tette, ezúttal szokatlan nézőpontot választva.  

Franciaországba keveredett brit létére nagyon bölcs döntést hozott, amikor a Mayle família családtagként dédelgetett terrierjét, Fiút fogadta fel idegenvezetőnknek, aki mindig szeretetteljes, ám olykor ironikus (gyakran pedig önironikus) kis fejezetekben mutatja be provence-i gazdáját, gazdasszonyát és baráti körük számtalan tagját. Az angol irodalomban nem egy felejthetetlen példája van ennek az antropomorf szemléletnek, amikor a történések narrátora egy virgonc és önismeretből is jelesre vizsgázó négylábú jószág. Virginia Woolf Flush című, világhírű kisregényében a tizenkilencedik századi Itáliában élő Elizabeth Barrett-Browning és Robert Browning életét, annak olasz és angol szereplőit a házaspár (és kisfiuk, Pennini) dédelgetett spánieljének szavaiból ismerjük meg. De említhetném – és Mayle házi kedvence a Kutyaéletben ezt nagy lelkesen meg is teszi – Eric Knight méltán híres Lassie- könyveit is vagy éppen D. H. Lawrence-et, aki ugyan nem egy kutyát, de más állatokat, például egy rókát és egy hátaslovat ruház fel emberi tulajdonságokkal.

A tizenhárom kiskutyás alomba született Fiú, aki olyan művelt, hogy még Proust híres aprósüteményét, a madeleine-t is jól ismeri, először sokat hányódik ide-oda, hentesüzletből és csemegeboltból ügyetlenül csenő vándor ebként, majd kudarcos és alkalmatlan vadászkutya-karikatúraként. Azután Mayle-ék addig kétkutyás háztartásában ő lesz a harmadik jószág, aki gazdái szeretete és a finom falatok fejében még a fürösztési-nyírási tortúrákat is eltűri. Végül – alig pár heti szoktatási idő után – egy nagyon kedves névvel, a Fiúval is megtisztelik. Intellektuális őkutyasága így kommentálja a névadást: „– Látod? – kiáltott fel Asszonyom. – Tetszik neki. Fiú lesz a neve. Őszintén szólva nekem akkor édesmindegy volt. Hallgathattam volna a Heathcliffe-re, az Augustus császárra vagy Mitterrand-ra, ha az házi kosztot jelent, kulturált bánásmódot és hasmasszírozást, de ők szemlátomást elégedettek voltak a választással, s azóta Fiúnak hívnak.” Fiú természetesen kedves, hűséges, értelmes, sőt művelt, de csöppet sem álszent házi kedvenc. Időnként kitör belőle a majdnem maró irónia, például amikor a terjedelmes, elszántan jótékonykodó és anglomán Madame Bilboquet-ről mesél, aki „pasztellszínű lebernyegekben jár”, és „leveleit olyan levélpapírra írja, aminek alján egy sor nyuszi (fogadjunk, hogy Beatrix Potter-nyulak serege) ugrándozik.” 

A borászi mesterséget provence-i tartózkodása évtizedei alatt kiválóan elsajátító Peter Mayle azt is megengedi magának, hogy kedvenc kutyájával kürtöltesse (akarom mondani: csaholtassa) szét mindazt, amit józan, a pincében is két lábon álló brit férfiúként erőltetett, mesterkélt fontoskodásnak érez a borászati gyakorlatban: „Először Gaston részletezte a dégustation szabályait: mennyire fontos betartani a lépéseket, mert az íny csak így tud fölkészülni az ízek finom nüanszainak értékelésére; milyen jelentős szerephez jut az orr, és még egy-két hasonló hókuszpókusz… Később, egy rendkívül hosszú és zajos, öblögető szakasz után Charles, a borászati szakember elemzésének áldásaiban részesültünk. – Szeder – mondta –, szarvasgomba, fűszerek, egy csipetnyi pézsma, zavarba ejtő összetettség.” 

Őkutyaságát és gazdáját azonban nem igazán a maga nemében még szép szertartásnak is felfogható borkóstolás borítja ki igazán, hanem Franciaország rohamos amerikanizálása: „A francia kultúrát, a civilizáció emez ékességét megmételyezik a förtelmes amerikai találmányok: le Coca-Cola, les Big Mac, most meg ez a rémes Mikiegér azzal a hatalmas fülével.” Mayle voltaképpen akkor fogalmazta meg ezt a kirohanását, amikor 1992-ben, három évvel a Kutyaélet megjelenése előtt, megnyitotta kapuit a sokak által kedvelt, ugyanakkor sok „bennszülött” számára mindmáig idegen franciaországi Eurodisney. 

A minden oldalán szellemes, kellemes és nagyon szókimondó, de soha nem durva hangnemű könyvet egy kutyáknak szóló „kilenc parancsolat” zárja, másodikként a televízió „kutyulógiai” kritikájával:

„2.) A televízió csáberejét ne is próbáld megfejteni. Azzal hízelgek magamnak, hogy elég pallérozott vagyok, magabiztosan mozgok a társadalom különböző csoportjai között… De ez előtt értetlenül állok. Zajos kis emberkékkel teli doboz, kellemetlen, forró műanyag szag (az őstévék valóban ilyenek voltak – P. É.), sötétbe boruló szoba, a beszélgetés tilos, a háttérben halk horkolás – mi ebben az élvezet?”

Ha a napjainkban immáron nem büdös, hanem elegáns, ráadásul 3D-s képeket kínáló modern tévék nem is ilyenek, őszi borongásaink, szorongásaink idején Mayle egy-egy könyve a műsorok többségénél többet javíthat a hangulatunkon. Köztük ez a hosszú szünet után, kiváló lélektani időzítéssel megjelentetett kis remeke, a Kutyaélet is.

(Peter Mayle, Kutyaélet, Nemes Anna fordítása. Partvonal, Budapest, 2020.)

Szöveg: Petrőczi Éva

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. október 18-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.