Giacomo Campiotti: Soha nem késő I-II.

Az első dátum Manzi tanári hivatásának, a második pedig a Soha nem késő című tévéműsorának a kezdete, amelynek művészeti vezetője volt. Az olasz állami tévécsatorna 1968-ig sugározta a műsort, amelynek során másfél millió olasz tanult meg írni-olvasni, gyermekek, felnőttek, idősek.

Az ifjú Alberto Manzit hatalmas küldetéstudat, tettvágy fűti, s ezt nem csökkenti, sőt, növeli, amikor dicséretesen kitűnő tanári diplomája ellenére is csupán egy javítóintézetben talál magának nevelőtanári állást. Ez a hely valójában fiatalkorúak börtöne, tíztől tizennyolc éves korig kerülnek ide a fiúk, rablás, tolvajlás, sőt, emberölés miatt. A fegyőrök drasztikus keménységgel bánnak velük. Maga az igazgató is vallja, hogy a felügyelete alá került fiatalok „mind bűnözők”, menthetetlenek, sorsuk eleve elrendelt, életük nagy részét börtönben fogják tölteni. Ennek szellemében kell bánni velük. Kérlelhetetlen szigor, ha kell, testi fenyítés, folyamatos megszégyenítés.

A fiatal Manzi az első pillanattól kezdve szembeszáll ezzel az irgalmat hírből sem ismerő magatartással, vállalva a folyamatos összeütközést feljebbvalójával. Ugyanígy azt is, hogy a gondjaira bízott fiatalok tudatosan ellenállnak neki, céljuk, hogy idegileg kikészítsék, mint a többi tanárt is, akik, szembesülve a lehetetlennek látszó feladattal, gyorsan elmenekültek.

Kezdetben gúnyolják, sőt, megalázzák, megszégyenítik, remélve, hogy elüldözik. Alberto Manzi azonban nem adja fel, vallja, hogy „a jövő a gyerekeké”. Azt, hogy miért akart tanár lenni, így fogalmazza meg: „Mert sok igazságtalanságot láttam, és én nem szeretem az igazságtalanságokat.” Don Bosco nyomán az irgalmas szeretet és a türelem pedagógiáját alkalmazza, még azt megelőzően bízik meg az elvadult, az erőt mindenek fölé helyező ifjakban, hogy ők szemernyi jelét is adták volna annak, hogy méltók erre a bizalomra. Minden előítélettől mentesen közelít hozzájuk, azzal a jelszóval, hogy „mi nem vagyunk ellenségek”, és ezek a mindenkiben ellenséget látó fiatalok lassan megnyílnak előtte. Megtanulnak írni és olvasni, hogy leírhassák legtitkosabb érzéseiket, gondolataikat, vágyaikat, álmaikat, rémálmaikat is. Alberto Manzi kiharcolja, hogy újságot hozzanak létre, La Tradotta címmel, amely megjelenteti az ifjak írásait, melyek így rengeteg emberhez eljuthatnak.

Alberto Manzi szívós, kitartó küzdelemmel megmutat a gondjaira bízott fiataloknak egy másik utat, ami immár nem a bűnbe vezet, hanem lehetőség arra, hogy kiemelkedjenek a mélypontról.

A film két fiatal, Ricotta és Felice sorsán keresztül mutatja be, hogy ez nem megy buktatók, visszaesések nélkül, de az Alberto Manziból áradó bizalom, szeretet és türelem valóban csodákra képes. Egyetemi professzora tanácsát követi: „Tanítsa őket… Ragadja meg a legjobbat bennük… És hallgasson az ösztöneire.” Mindazok, akik kapcsolatba kerülnek Manzival, nem maradhatnak közömbösek vele szemben, legyen szó igazgatóról, tanfelügyelőről, fiatalkorú elítéltről, diákról. Személyiségének kisugárzása kivétel nélkül mindenkire hat, még azokra is, akik ellenségesen viszonyulnak hozzá.

Az első részben a javítóintézet igazgatójának szíve látszólag megkövesedett, mert az ifjú Manzival ellentétben azt szűrte le a világban zajló folyamatokból, hogy aki akárcsak egyetlen botlást is elkövet életében, menthetetlenül a bűn útjára lép. Ám a Manziból sugárzó hatalmas küldetéstudat rá is hat, és miután megismerkedik a büntetésüket töltő fiatalok szomorú, helyenként tragikus múltjával, gondolataival, vágyaival, tanártársa jobbító törekvéseinek legfőbb akadályozójából legfőbb támogatójává válik.

Alberto Manzi alapvetően azt kutatja, miként lehetne jobbá tenni a világunkat, s ebből senkit nem zár ki. Meggyőződése, hogy soha nem késő újrakezdeni, legyünk bár ifjak, felnőttek, idősek, minden korban változtathatunk az életünkön. Tanítványait arra inti, hogy soha ne adják fel, a becsület és a szeretet kísérje útjukat. Ígérete, hogy küzdelmük során mindig „veletek leszek…”, Jézus ígéretére emlékeztet bennünket: „És én veletek leszek mindenkor, a világ végezetéig” (Mt 20,28).

Valóban: Jézus Krisztus mindenkor itt van velünk, az isteni gondviselés a szörnyűségek ellenére is folyamatosan működik világunkban, többek között az Alberto Manzihoz hasonló, másokat szolgáló személyekben.

Giacomo Campiotti filmjében a valósághoz hűségesen mutatja be egy rendkívüli személyiség életét, és a központi szálhoz szorosan illeszti oda Manzi családi életét is – kiemelt szerepe van a történetben a feleségének, Idának, aki három gyermekkel ajándékozta meg; ő az, aki megteremti egy jobb világért vívott harcához a biztos, nyugalmas hátteret, igazolva az ismert mondás igazságát: minden nagy férfi mögött ott áll egy még nagyobb nő.

Soha nem késő
(kétrészes olasz játékfilm, 192 perc, 2014)
rendező: Giacomo Campiotti
forgatókönyvíró: Giacomo Campiotti, Claudio Fava, Monica Zapelli
operatőr: Fabrizio Lucci
zeneszerző: Stefano Lentini
főbb szereplők:
Claudio Santamaria: Alberto Manzi
Nicole Grimaudo: Ida Manzi
Gennaro Mirto: Ricotta
Lorenzo Guidi: Felice
kiadja és forgalmazza: Etalon Film Kft., 2018

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír