Giotto Padovában – Látogatás a Scrovegni-kápolnában

Enrico Scrovegni Padova egyik legtehetősebb patríciusa volt 1300 környékén. Bankár, akárcsak apja, Reginaldo, aki rettegett uzsorás hírében állt. Nem véletlen, hogy később Dante az Isteni színjátékban a Pokol hetedik körébe helyezte őt a firenzei uzsorásokkal együtt (Pokol 17. ének, 64–66.). A költőfejedelem ábrázolása szerint tűz zuhog az üldögélő, kárhozott bankárokra. Nem emberhez, hanem szinte állathoz illő módon, nyelvüket öltögetve próbálnak védekezni a hőség ellen, de szemüket még ekkor sem veszik le a nyakukban lógó táskájukról, hiszen egész életükben az ebben rejlő vagyontól várták a boldogságukat. Dante kortársai az e táskákon lévő címerből következtettek arra, kik ők pontosan. A firenzei uzsorások mellett így azonosították a műben a padovai Reginaldo degli Scrovegnit is, akinek fehér táskáján egy kék, kövér koca látható.

Enrico, hogy engesztelje az égieket, és talán azért is, hogy apja rossz hírét a kortársak előtt elhomályosítsa, annak lelki üdvéért fogadalmi kápolnát emeltetett Padovában, az egykori Aréna helyén lévő telekre. Emiatt hívják sokan Aréna-kápolnának a Szűz Máriáról nevezett istenházát. A mellé épített fényűző Scrovegni-palotát már elbontották, a kápolna azonban sértetlenül fennmaradt, a második világháború bombázásai közepette sem kapott találatot.

A dongaboltozatos fogadalmi kápolnát Enrico temetkezési helyének is szánták. A padovai bankár muránói márványból készült sírja a négyzetes szentély mögötti apszisban található. Az egyszerű téralakítású kápolnának két bejárata van: a nyugati főbejáratot a hívek számára alakították ki, a szentélytől balra lévő másikat pedig a Scrovegniknek. A látogatók ma ez utóbbin keresztül lépnek be a templomba.

Giotto di Bondone, miután Firenzében, Rómában és Assisiben alkotott, 1303 és 1305 között Enrico Scrovegni megbízásából kifestette a fogadalmi kápolna teljes falfelületét. Vélhetően csak kevés tanítványa közreműködött e munkájában. A művészettörténészek életműve betetőzésének tartják a falakat beborító freskósorozatot, melyet az UNESCO 2021-ben – több más 14. századi padovai freskóval együtt – a világörökség részévé nyilvánított. 

A Scrovegni-kápolna falfestményei a trecento kezdetére datálhatók, több mint kétszáz évvel korábbiak a Sixtus-kápolna freskóinál. A középkor ezzel egyidejű festészetéhez képest megdöbbentő az a forradalmi változás, amit az ábrázolásokon tapasztalhatunk: szinte mindegyiken jelen van valamilyen építészeti elem, amely a térábrázolás fejlődését, a perspektivikus ábrázolás igényét jelzi. Az alakok méretükben nem különböznek aszerint, hogy az égi vagy a földi szférát képviselik. Ezt láthatjuk az utolsó ítéletet bemutató, a teljes nyugati falazatot betöltő freskón is, ahol Enrico felajánlja a kápolnát a Szent Szűznek: a donátor immár nem méretarányosan kicsinyített mása a szenteknek. Az arcokon is felfedezhető az egyénítés szándéka, bár Giotto jellemzően profilból ábrázolja alakjait. Ami viszont teljesen újnak mondható: megjelennek az érzelmek élethű, expresszív ábrázolásai.

A kápolna déli falán lévő ablakokból természetes fényt kap a templomhajó, melyben a szentély diadalívétől jobbra indulva három sorban olvashatók Szűz Mária és Jézus életének eseményei. A legfelsőben Joachim és Anna történetét, a másodikban Jézus élettörténetét, a harmadikban a szenvedéstörténetet örökítette meg a művész. Ezek alatt grisaille technikával, egyetlen színnel megfestve a hajó egyik oldalán a bűnök, másik oldalán pedig az erények allegóriáit láthatjuk.

Joachim és Anna történetét és Szűz Mária születését egy apokrif iratból ismerjük. A történet szerint Anna és Joachim húsz éve éltek már együtt, de nem született gyermekük. Istenfélő emberek lévén egy alkalommal áldozati ajándékot akartak felajánlani a jeruzsálemi templomban, de egy Iszakár nevű pap visszautasította Joachimot, mivel gyermektelenségét a bűn jelének vélte. Joachim bánatában nem tért vissza Názáretbe, hanem elbujdosott, a pásztorok között maradt. Imádságai és alamizsnálkodásai azonban meghallgatásra találtak: egy angyal álmában hírül adta neki, hogy gyermeke fog születni, akit Máriának kell nevezniük, s akit már fogantatásakor egészen betölt Szentlélek. Az angyal meghagyta Joachimnak, hogy menjen fel Jeruzsálembe. A jel, ami bizonyítja, hogy mindez igaz, az lesz, hogy az Arany Kapunál találkozik majd feleségével, aki szintén látomásban kapott hírt a várva várt gyermek születéséről. Joachim mindent úgy tett, ahogyan az angyal mondta, s az Annával való találkozás után valóban megfogant Mária, akit hároméves korában a törvényeknek megfelelően bemutattak a templomban.

Giotto Joachimot kedves, de szomorú arcú, szakállas embernek festi meg. Mintája ugyanaz lehetett, mint Szent József alakjának, hiszen a két férfiarc és karakter teljesen egyforma.

Kétségbeesés és fájdalom tükröződik Joachim arcán, amikor Iszakár kiutasítja őt a templomból. Testtartásán látszik, hogy távoznia kell, tekintetét mégis a papra emeli, s hogy valamiből erőt merítsen, magához szorítja az áldozatra szánt kisbárányt. A pásztorok között szégyenében lehajtja fejét, pedig az állatok és legeltetőik is együttérzéssel hallgatják őt. Szent Anna egy másik képen letérdel az ablakon behajoló angyal előtt, aki a jó hírt hozza neki. A jelenet elrendezése párhuzamba vonható az angyali üdvözlet ikonográfiájával, mely itt a boltív oromzatának két oldalán látható.

Mária szüleinek történetéből talán a legszebb és egyúttal a legszokatlanabb a találkozásuk ábrázolása: Joachim és Anna a Szent Kapu előtt csókot váltanak, arcuk, szájuk összesimul, s közben gyöngéden ölelik egymást.

Szűz Mária születésének jelenetében két idősík is megjelenik: a segítők a bepólyált kisdedet az ágyon ülő idős anya felé nyújtják, az előtérben pedig már két másik hölgy gondozza a babát. Az asszonyok segítenek, ahogy tudnak: egyikük éppen pelenkának vagy pólyának alkalmas gyolcsot hoz.

A Mária életét bemutató képsorozat egyik utolsó jelente József és Mária házassága. A Szűz balját gömbölyödő hasán nyugtatja, jobbját pedig a pap tartja, miközben József az ujjára gyűrűt húz.

A következő freskósorozat Jézus születésének előzményeitől a kereskedők templomból való kiűzéséig öleli fel az evangéliumokban is olvasható eseményeket. Talán nem véletlen, hogy éppen ez a zárókép került a szentély közelébe, hiszen a mennyországból és az Egyházból való kiűzetés Enrico apját, a rossz hírű uzsorást is érinti.

Mária Erzsébetnél tett látogatását Giotto a fiatal és az idős kismama bensőséges összekapaszkodásaként ábrázolja. A pásztorok imádásakor Mária az újszülött Jézust maga mellé helyezi a sietve összetákolt ágyba, miközben József el-elbóbiskolva vigyáz rájuk.

Jézus templomi bemutatását az Egyiptomba menekülés és az aprószentek legyilkolásának megrázó jelenete követi, melyben a kegyetlenség, a harag, a fájdalom és a tehetetlenség szívbemarkolóan expresszív ábrázolása szinte vonzza a tekintetet. Heródes egy lodzsán állva, elegáns kézmozdulattal, ellenkezést nem tűrve adja ki a rettenetes parancsot. A kép középpontjában a katona hóhérok durva gesztusokkal tépik ki az anyák kezéből a gyermekeiket. A kép előterében kétségbeesetten szorítja magához kicsinyét egy anya. A gyermek riadtan figyeli a katonát, aki a lábánál fogva rántja őt magához, és kivont kardjával rögtön lesújt rá. A legdrámaibb másodperceket éljük át. A leölt gyermekek halomba dobált, márványfehér, meztelen teste a népirtások borzalmait, a tömegsírok jól ismert képeit idézik. Az apák tehetetlenül figyelik az erőszakot, vagy éppen elfordulnak. Giotto, bár profilból ábrázolja az arcokat, az érzelmeket olyan erősen fejezi ki, hogy szinte hallani a sírást és a kiabálást. Még az anyák arcán lecsorduló könnyeket is megfesti.

A tizenkét éves Jézus okosan beszél az írástudóknak a templomban. Ám kezei nemcsak a magyarázatát kísérik, hanem az őt éppen meglelő szülei felé is mutatnak, akik arcukon döbbenettel nyúlnak felé. A megkeresztelkedés epizódjában is fontos szerep jut a kézmozdulatoknak. Szinte elmondják a szavakat, melyeket az evangéliumból ismerünk: „Ő az én szeretett fiam, őt hallgassátok.”

Lázár feltámasztásának jelenetében Márta és Mária még a földre borulva könyörögnek Jézusnak testvérükért, Lázár pedig már ki is jött a sírból. Egy hozzátartozója az arcát ruhájával takarja, feltehetőleg azért, hogy kevésbé érezze a bűzt. Miközben Jézus bevonul Jeruzsálembe, két ember fára mászik, hogy ágakat törjön, s azokat a Messiás elé borítsa. Giotto képein a részletekben mindig ott van az, ami annyira emberi.   

A boltíven az angyali üdvözlet jelenete alatt Júdás árulása látható. A tanítvány egy pappal közösen terveli ki, hogyan adja át nekik Jézust; kezében már a pénzzel telt erszényt szorítja.  Júdás háta mögött egy ördög áll, aki támogatóan fogja a karját, és szinte visszatartja őt mindaddig, amíg a terv meg nem születik.

A falfestmények harmadik sorában Jézus szenvedéstörténete tárul elénk. Az utolsó vacsora nem azt az ikonográfiát követi, amit Leonardónál látunk majd: Giotto nem rettent vissza attól, hogy egyes tanítványokat az asztalnál ülve hátulról ábrázoljon ugyanúgy, mint majd a pünkösd jeleneténél is. János, a legfiatalabb, Jézus mellkasára borul, úgy figyeli mesterét. A lábmosásnál is beszédesek a kézmozdulatok: Jézus egyik kezével a vonakodó Péter lábát fogja, a másikkal figyelmezteti őt.

A szenvedéstörténet egyik kiemelkedő jelenete Júdás árulása. Jézus teljesen kiszolgáltatott, a tanítványa még a köpenyével is beborítja őt. A Mester arcán látszik, hogy ezt a csókot nem tudja őszintén fogadni, csak fájdalommal. Tekintete erős kontrasztot képez a torzult arcú Júdáséval. A dárdák és a fáklyák a magasba mutatnak, köztük már az a kard is lesújt, mellyel Péter levágja Málkus fülét. 

Az ítélet, a kigúnyolás és a keresztút jelenetei után, a Golgotán figyelmünk nemcsak a halott Megváltóra terelődik, hanem anyjára is, aki az ájulás szélén van: János és a másik Mária támogatják. Eközben egy asszony, vélhetően Mária Magdolna a kereszthez borul, Jézus lábát érinti. A születéskor oly boldogan repdeső angyalok most Jézus vérét és az oldalából kifolyó vizet próbálják felfogni kis edényeikbe, mások a ruhájukat tépik fájdalmukban.

Krisztus siratása talán a sorozat leghíresebb freskója. A halott Krisztus láttán mindenkiből szinte ordítva szakad ki a döbbenet és a fájdalom. Széles gesztusokkal nyilvánul meg a gyász, minden szem a halott Megváltóra szegeződik. Mária magához vonja ölében fekvő fiát, arcuk egészen közel van egymáshoz, mások a megmerevedett test tagjait tartják zokogva.  

A legalsó képsorban a bűnök allegóriái közül kiemelkedik az önzés: a figura szájából egy kígyó tekeredik elő, a lábainál rakott tűz pedig szüntelenül égeti őt. Ellenpárja a caritas: egy nőalak egy bőségesen megrakott tálból ételt nyújt a kép felső sarkában előbukkanó Jézusnak. Ez az elrendezés a reménytelenség ábrázolásánál is visszaköszön, de a magát felakasztó alakhoz ott egy ördög közeledik fentről.

A kápolna nyugati falán, az utolsó ítélet epizódjának középpontjában Krisztus trónol egy mandorlában, jobbján és balján az apostolok foglalnak helyet. Az üdvözültek dicsőítve, imádattal vonulnak a trón elé, alattuk látható Scrovegni is a kápolnával. A mandorlából tűzfolyam árad a Krisztus balján lévő kárhozottak felé, akiknek a Bosch-ábrázolásokhoz hasonló szörnyűségekben van részük. Kínzás, fájdalom, halál jut nekik a legkülönbözőbb módokon, melyekről egy-egy ördög gondoskodik.

A szentély falain látható, Mária elszenderedését, mennybevételét és megkoronázását ábrázoló freskókat nem Giotto, hanem egyik tanítványa műveinek tartják. Mindenesetre nagyon megkapó az a jelenet, melyben az ágyon ülő Máriától búcsúznak szerettei, ahogyan az is, amikor az apostolok és a hívek gyűrűjében elszenderedik. Ez a gesztus, a végső búcsú, a járvány és a háború idején sokaknak nem adatik meg. Csak remélni tudjuk, hogy Mária valóban ott van velük a haláluk óráján.  

Szerző: Vámossy Erzsébet 

Fotó: Fábián Attila  

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. június 5-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.