Hans Joas – Robert Spaemann: Imádság ködben – Van-e jövője a keresztény hitnek?

A két tudós életében vannak hasonló események, melyek alapvetően meghatározták hitüket. Spaemann hároméves volt, amikor elvesztette édesanyját, Joas tízéves, amikor az édesapja meghalt. Miután megözvegyült, Spaemann édesapja teológiát kezdett tanulni; 1942-ben pappá szentelte August Graf von Galen münsteri püspök, akit ma már boldogként tisztelünk. Spaemann rövid ideig a marxista tanok hatása alá került, a Német Szocialista Egységpártba is belépett. Joasnak az édesapja náci volt, és az is maradt egészen a haláláig. Ellenben a nagyapja mélyen hívő katolikus volt.

Joas számára a szakralitás nem feltétlenül pozitív fogalom, Mao Ce-tungot is szakralizálják, de ennek semmiféle pozitív tartalma nincsen. Joas a szakralitás fogalmából kiindulva jut el a transzcendencia fogalmához. A transzcendenciát nélkülöző vallásoknak és a morális univerzalizmus híján lévő szekuláris értékrendszereknek nem tulajdonít normatív jelentőséget. Egy szekuláris jellegű morális univerzalizmust képviselő ember közelebb áll hozzá, mint egy olyan vallásos ember, aki nem képvisel morális univerzalizmust és nem számol a transzcendenciával.

Joas nem a vallásosság szerint, hanem máshol húzza meg a határokat,

ezért is fogalmaz úgy Marx nyomán, hogy „morális univerzalizmust képviselő vallásos és nem vallásos emberek – egyesüljetek! Szálljatok szembe a vallásos és nem vallásos jellegű, morális partikularistákkal!” Joas állítja: a kereszténységnek nem tett jót, hogy az egyházi tanításokkal szemben tanúsított engedelmességként fogta fel a hitet. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy az emberek elidegenedtek az Egyháztól, és ha számot vetünk ezzel a ténnyel, nem is kell pusztán védekező magatartást felvennünk.

Robert Spaemann lehetségesnek tartja, hogy bekövetkezik Európa újraeavangelizálása, mert az anyagi és szellemi javaktól eltelve az emberek ráébrednek, hogy végül mégis üresek maradnak. Ez azonban nem változtatja meg az ő pesszimista történelemképét: „a kereszténység végül kudarcot fog szenvedni”. Ez a kudarc azonban nem cáfolja a kereszténységet, hiszen a kereszténység eleve azt tanítja, hogy kudarcot vall. Nem szabad fatalistának lennünk, hiszen a kereszténységnek mégiscsak belső célja és feladata, hogy megtérésre buzdítva, az egész világra elvigye az Isten üdvösségére szóló üzenetét.

Spaemann szerint hamis alternatívát fogalmazunk meg, ha a társadalomhoz és a korszellemhez való alkalmazkodást, illetve a társadalomtól történt elkülönülést, a gettót jelöljük meg választási lehetőségként.

A kereszténységnek más a küldetése, „missziónak hívják”.

Európát illetően Speamann úgy véli: ha a kereszténység végül kudarcot vall, abban az értelemben, hogy már csak kevesen lesznek keresztények, és a keresztény vallás „elfogadhatatlan rigolyának fog tűnni – hát ezzel most nem kell különösebben foglalkoznunk. Előre figyelmeztettek minket, hogy eszünkbe jusson, ha majd bekövetkezik, és ne gondoljuk, hogy a kereszténység kudarca egyben cáfolja is a kereszténységet”. Nem tudjuk azonban, hogy mikor jutunk el erre a pontra, és lehet, hogy Európában is lesz még olyan idő, amikor újjászületik a kereszténység, mert még nem teljes azoknak a száma, akik megmenekülnek. „A keresztények csak azt ismerik a jövőből, ami a vég után jön… A kereszténység arra van ítélve, hogy alulmaradjon a kényelemért folytatott harcban” – hirdette Spaemann. Egyúttal vallotta:

az Egyháznak mindig a vesztesek mellett kell állnia.

A misztikáról úgy vélekedett: aki a hit létráján feljutott, annak meg kell tartania emlékezetében mindent, ami elvezette őt a legmagasabb szintre.

Robert Spaemann és Hans Joas beszélgetéséből világosan kiderül, hogy még egyáltalán nem ért véget a „teljesség”, a transzcendencia keresése. Abban, hogy egyre nehezebb a dolga annak, aki erre vállalkozik, abban mindketten egyetértenek.

A beszélgetésben Spaemann elmeséli, hogy az Atlanti-óceánon átkelve egy alkalommal elmagyarázta egy apácának a radarok előnyeit: az új technikai találmány megakadályozza, hogy az óceánjáró hajók összeütközzenek egymással. Az álmélkodó nővér azt a következtetést szűrte le ebből, hogy „már nem kell imádkozni a ködben”. A veszély ezentúl Isten nélkül is elkerülhető, biztonságban át lehet kelni a ködön. Spaemann vallja:

a technikai világban a hit a nehezebb életforma, amely éppen ezért visszaszorulóban is van.

Vele szemben Joas nem fogadja el, hogy oksági viszony lenne a technikai fejlődés és a vallás szerepváltozása között. Véleménye szerint

abban a „ködben” is lehet imádkozni, amely a szükségszerűen átláthatatlan világban elkerülhetetlenül körülveszi az emberi életet.

A beszélgetős könyv különleges értéke, hogy tudatosítja bennünk: katolikusnak lenni azt is jelenti, hogy nem egyszerűsítjük le a valóságot. A két nemzetközi hírű katolikus gondolkodó, Hans Joas és Robert Spaemann tanúbizonyságot tesz arról, hogy lehetséges kulturált vitát folytatni akkor is, ha egyébként sok mindenben nem értünk egyet a másikkal.

Hans Joas – Robert Spaemann: Imádság ködben – Van-e jövője a keresztény hitnek?
Új Ember–Magyar Kurír, 2020

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír