Hans Maier a kereszténység és az idő kapcsolatáról

Kultúra – 2022. január 12., szerda | 20:45

Hans Maier katolikus politikatudós, egykori bajor kultuszminiszter, a Communio című folyóirat egyik alapítója kiterjedt munkásságán belül a keresztény időszámítással is sokat foglalkozott. A napokban erről adott interjújából idézett Facebook-oldalán a Vigilia.

Az időt mi Krisztus születésétől előrefelé és visszafelé számítjuk. Ez az időszámítás ma már a világ legtermészetesebb dolga. Csakhogy nem mindig volt így: a Krisztus utáni időszámítás csak a 6. században alakult ki, és ennél is jóval később az éveket Krisztus előtt számon tartó eljárás, amelynek még az újkorban is versengenie kellett az éveket a világot teremtésétől számoló szemléletmóddal. Engem nagyon foglalkoztattak azok a kérdések, hogy miként született meg ez a számítási rendszer, s miként jutott érvényre ez a kétféle irányban haladó keresztény időszámítás. Ezzel együtt pedig a naptár jelensége is érdekesnek tűnt számomra: az évet hetekre és hónapokra, ünnep- és emléknapokra felosztó struktúra.

Bár a keresztény időszámítás győzelme végérvényesnek tűnt, ellenkezést is kiváltott, már a 18. század végén is. Az éveket Krisztus előtti és Krisztus utáni időszakra felosztó eljárás ugyan diadalmaskodott Európában és Nyugaton, sőt idővel a nem keresztény kultúrákat is meghódította, a francia forradalom idején létrejött az első egységes ellenstruktúra, a köztársasági naptár. A 19. században aztán filantrópok, pozitivisták, Comte és Nietzsche követői új naptárakkal és új időszámításokkal kísérletezgettek, de kevés sikerrel. Az ilyen próbálkozások érvénye kis szektás körökre szorítkozott, s csak kevesekből váltott ki érdeklődést. Csak a 20. században került sor nagyobb szabású kísérletekre, ellenidőszámításokra és ellennaptárokra: a bolsevik Oroszországban, a fasiszta Olaszországban és a nemzetiszocialista Németországban.

A kereszténység három szempontból ütötte rá a pecsétjét az időre. Először is azzal, hogy olyan idővonalat hozott létre, amely a jelent összekötötte a múltbeli és az eljövendő nemzedékekkel. Másodszor azzal, hogy véges, egyszeri határponthoz rendelte az időt, s kiemelte, hogy az idő mindig egyszeri, azaz nincs benne ismétlődés; az egyénnek tehát egészen személyes felelősséget kell vállalnia az életéért. Harmadsorban pedig azzal, hogy a földi időben megőrizte az „örök ünnep”, a túlvilági dicsőség emlékezetét.

Kétségtelenül mindig lesznek keresztények, talán más földrészeken és országokban, mint ma, és talán már nem többségi, hanem kisebbségi helyzetben, de vajon a keresztény időszámítás is megmarad-e a következő századokban? Vannak jelei annak, hogy a keresztény időszámítás egy nap majd elhalványul, sőt el is tűnhet. Elvégre semmi sem örök a földön, sem a korszakok, sem a történeti időszakok, sem a naptár, de még az emlékezet és a történeti érzék sem. Elképzelhető, hogy egy nap majd új időszakok és történeti periódusok válnak meghatározóvá, és az egész világon elterjednek. Még az is lehet, hogy vissza tudják majd szorítani, sőt akár fel is tudják váltani a keresztény időszámítást.

Ám amellett is szólnak érvek, hogy fenn fog maradni a keresztény időszámítás. Három ilyen okot szeretnék megemlíteni. Először is pontosabb datálásra ad módot, ha konkrét történelmi eseményből indulunk ki, mint ha a kezdettől számítjuk az időt (a kezdet mindig vitatott). Másodsorban a keresztény időszámítás, a heti tagolás, az ünnepi naptár mértékkel méri a „társadalmi időt” – a francia és az orosz forradalom tízes rendszere azért bukott meg, mert hatról kilenc napra bővítette a munkaidőt, s ezért az állam egyszerűen jelentős mértékű szabadidőt „bevont”. Végül még egy érvet szeretnék megemlíteni, amelynek már semmi köze a hasznossági, gyakorlati és számítgatási szempontokhoz: a keresztény időszámítás és a vele összefüggő keresztény naptár egyszerűen szép. Nem azért, mert mindig ugyanolyan, hanem éppen azért, mert változatos és meglepetéseket nyújt.

Forrás és fotó: Vigila Szerkesztőség Facebook-oldala

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria