Hatalomgyakorlás és istenfélelem – A Habsburgok vallásosságáról a Szent István Társulat estjén

Kultúra – 2019. február 26., kedd | 18:44

A Szent István Társulat havonta megtartott esti rendezvénysorozatának keretében február 25-én Guitman Barnabás történész, adjunktus „Reges Pii – A magyar királyok vallásossága a kora újkorban” címmel tartott előadást a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karának dísztermében.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Guitman Barnabás emlékeztetett rá: a kora újkori uralkodók szinte minden perce, minden tevékenysége szigorú etikett szerint, az udvar nyilvánossága előtt zajlott. A király a nap huszonnégy órájában király volt, a hivatalos és a személyes vallásgyakorlat és áhítat alkalmai és formái nem különíthetők el tisztán egymástól. Az uralkodók a kor legképzettebb papjai és lelkiségi irodalma által formált magánvallásosságukat, tudatosan megélt mély hitüket állították követendő normaként egész udvaruk, sőt országaik elé.

A témáról írt művek közül a történész kiemelte Anna Coreth Pieatas Austriaca című könyvét, és elmondta, a kegyesség fogalom a 16. században gyökerezik, az Ausztriai-ház kegyességét és uralkodói erényeit értették alatta, és az a meggyőződés állt mögötte, hogy a Habsburg-dinasztiának egy olyan határozott küldetése, sorsa van az európai történelemben, amely egyaránt szolgálja a katolikus egyház, valamint a birodalom javát és természetesen a birodalom alattvalóinak üdvét. A 16–17. századi udvari történetírás művelői számára a legfontosabb uralkodói erény ez a felekezetileg meghatározott kegyesség volt, amely szoros kapcsolatban állt az igazságossággal és az irgalmassággal. Az első jelentős Habsburg-házi uralkodóhoz, Rudolfhoz kötötték e küldetés kezdetét, az ő örökségét utódainak túlnyomó többsége – még II. József is – kötelező érvényűnek tekintette magára nézve. A laibachi jezsuita prépost, Johann Ludwig Schönleben szerint három oszlop támasztja alá az Ausztriai-házat: a buzgó vallásosság, az Oltáriszentség tisztelete, valamint a szeplőtelen fogantatás tanának védelme, terjesztése. Mindezek megkülönböztetik a Habsburg-házat és tagjait más dinasztiáktól. Míg például a korabeli francia királyok saját egyéni teljesítményükkel és vélt nagyságukkal tetszelegtek alattvalóik előtt, a földi dicsőséget és fényűzést helyezték előtérbe, addig a Habsburgok I. Ferdinándtól kezdve saját isteni kiválasztottságukra helyezték a hangsúlyt a nyilvánosság különböző színterein.

Guitman Barnabás előadásában részletesen beszélt két uralkodó, a fent említett I. Ferdinánd (1503–1564) és II. Ferdinánd (1578–1637) vallásosságáról, hitéletéről.

I. Ferdinánddal kapcsolatban emlékeztetett rá: a magyar történeti emlékezet sötét képet őriz róla, nevéhez köti a több száz évig tartó, vélt Habsburg-elnyomás kezdetét, az ország nagyobb részének török iga alá jutását; úgy emlékszünk rá, mint aki még a politikai orgyilkosságtól sem riadt vissza (Fráter György esete). Ám az általa létrehozott kormányzati, államigazgatási rendszer a 19. századig működőképes volt. Az uralkodása alatt a Magyar Királyság anyagi lehetőségeit messze meghaladó költségen, a Lajtán túli tartományok erőforrásaira támaszkodva kialakított és fenntartott végvári határrendszernek köszönhető, hogy az ország rövid időn belül nem lett teljesen a töröké.

Ferdinánd, ha pusztán a tényeket nézzük, mindent megtett azért, hogy jó királya legyen országainak, így Magyarországnak is – szögezte le Guitman Barnabás, aki I. Ferdinánd személyiségének bemutatásához elsősorban két korabeli diplomata, a velencei Lorenzo Contarini és a flamand Ogier Ghislain de Busbecq írásbeli jellemzésére támaszkodott. – Szerintük I. Ferdinánd erkölcsös, a keresztény eszményt megközelítő magánéletével nemcsak saját kora, hanem az azt megelőző és követő időszak európai uralkodói közül is kiemelkedett. Feleségével, Annával őszinte, mély szeretetkapcsolatban élt, házassága alatt, majd özvegyemberként is végig hűséges volt feleségéhez. „Ellenáll az uralkodással járó csábításoknak, tiszta életével példát mutat alattvalóinak, a legbuzgóbban vallásos, kegyesen szolgálja és imádja Istent, mindig úgy él, mintha a közvetlen jelenlétében volna, minden cselekedetével az ő törvényét méri.” Ferdinánd naponta részt vett szentmisén. Békeszerető volt, a keresztények egymás közötti konfliktusainak megoldásában sohasem az erőszak, hanem az észérvek voltak számra azok a kézenfekvő eszközök, amelyekhez először nyúlt. Egyik monográfusa, Alfred Kohler joggal nevezte Ferdinándot az 1555-ös augsburgi vallásbéke atyjának – mondta Guitman professzor. – Ferdinánd folyamatosan dolgozott a megegyezés érdekében, ellentétben a többi német fejedelemmel. Végnapjaiban boldogsággal töltötte el, hogy úgy látta, ezzel a vallásbékével sikerült a felekezeti békét helyreállítani.

II. Ferdinánddal kapcsolatban az előadó megállapította, hogy vele még mostohábban bánt a történeti emlékezet, nála meghatározó, hogy uralkodásának teljes idejét kitöltötte a harmincéves háború (1618–1648), ismert borzalmaival és kegyetlen pusztításaival. Emiatt a róla meggyökeresedett kép sokkal negatívabb, mint nagyatyjáé, I. Ferdinándé.

II. Ferdinándot ugyanakkor a kortársai és a közel egykorú udvari történetírás szerzői szintén a „kegyes” tiszteleti jelzővel tüntették ki. Mindennapi, személyes vallásgyakorlatáról, lelki életéről, erényeiről a király gyóntatója, Wilhelm Lamormaini (1570–1648) tollából közvetlen és hiteles adatokat tartalmazó tudósítás áll a kutatás rendelkezésére. Ez a munka az uralkodó halála után szinte azonnal napvilágot látott – mondta el Guitman Barnabás. – Ezek szerint II. Ferdinánd vidám és élénk természetű volt, könnyen megbocsátott a kegyelmet kérőknek. Saját egyéni életében és a politikai döntéshozatalban is Isten akaratát fürkészte. Naponta hétszer imádkozott: reggel korán, rögtön ébredéskor a Szentháromságot szólította meg, majd rövid latin imákat mondott, aztán egy órát töltött csendes imával, hét Miatyánkot és Üdvözlégyet imádkozott a szobájában berendezett oltár előtt, majd alázatosan leborulva ötször megcsókolta a földet Krisztus öt sebe tiszteletére; az imaóra után még reggel két misét hallgatott, a második után a loretói litániát mondta el; időnként napközben is fél órácskát töltött magányosan önvizsgálattal, imádkozással; lefekvés előtt a Szűzanyához és őrangyalához imádkozott, és elmondta a Hiszekegyet. Sem élőkre, sem halottakra nem lehetett rossz szót szólni a jelenlétében, még esküdt ellenségéről, Gusztáv Adolf svéd királyról is dicsérőleg szólt, csak azt sajnálta, hogy gonosz ügyet szolgál. A protestánsokat nem gyűlölte. Minden vasár- és ünnepnapon áldozott, előtte gyónt. A szegényekben meglátta Isten képmását, méltóbb dolognak tartotta szegények ügyeivel foglalkozni, mint a társadalom felsőbb rétegeinek tagjaival bajlódni.

Az Ausztriai-ház tagjai hatalmuk csúcsán abban a szilárd meggyőződésben éltek, hogy hatalmuk egyenlő egy Istentől kapott küldetéssel, valódi istenfélelemmel kell ezt a hatalmat gyakorolniuk, miközben nem szabad szem elől téveszteniük őseik vallásosságát, elsősorban az Oltáriszentség tiszteletében kell jeleskedniük, e tisztelet megléte, virágzása a Habsburg-hatalom fennmaradásának is a záloga, ok-okozati összefüggést véltek ezen tényezők között. A korabeli, tényekkel, konkrét tetteikkel alátámasztható beszámolók szerint az Ausztriai-házhoz tartozó uralkodók olyan rendkívüli emberi kvalitásokkal, jellemmel, erkölcsi tartással is rendelkeztek, amelyek magasan kortársaik fölé emelték őket, ezáltal méltán megérdemelnék az utókor megbecsülését Európában és Magyarországon is – összegzett nagy sikerű előadásának végén Guitman Barnabás.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria