Hazaérkezve – A Makám és Olgyay Gábor új lemezéről

A Makám együttes a tavaly száz éve elhunyt Ady Endrével, Olgyay Gábor pedig Federico García Lorcával szövetkezik legújabb albumán, zenéjük azonban ékesen tanúskodik szerzőjük benső világáról.

Krulik Zoltán, a mostanság sokféle formációban zenélő Makám együttes alkotói origójaként már a legelső tétellel letűzi a zászlót: a Budapest éjszakája szól tematikus Ady-válogatása a zenekar többféle időszakából idéz ugyan, a nyitóének (Ne lássatok meg) viszont nem csupán a stílus, a nemzetiség, de a zenekar forrásvidékét is feltárja. Széki lassú szól kínkeservesen (a szerzőtárs Dabasi Péter a Kolindából), megmutatva, honnan virágzott ki a Makám immár szűk négy évtizedes pályája. A csapat korai korszakát meghatározó repetitív megközelítés most háttérbe szorul (csupán néhány ostinato-közjáték képében bukkan föl), hamisítatlan dalok szólnak, új életre keltve a rebellis, búskomor költőóriás verssorait. Változatossága ellenére megdöbbentően egységes stílusú a hangfolyam, melyből figyelmünket egy-egy friss, elszabaduló hangszerszóló (Kuczera Barbara hegedűn, Vázsonyi János szaxofonon varázsol), egy különlegesen kanyargó dallam (Magyar Bori éneke szilaj és kristálytiszta) vagy egy élesebb hangszerelési megoldás ragadja meg. A keleties dallamfordulatok, a modalitás és a billegő ritmika immár ismerősként üdvözöl: mind biztos sarokkövei a Makám-muzsikának. Ebben a varázsos-kalandos világban még egy-egy jól elkapott blues (A ló kérdez; Bolond, halálos éj), áhítatos virágének (A te melegséged, A szememet csókold) és félelmetes zörejzene (Jó Csönd-herceg előtt, Égő tűzben dideregve) is elfér. Krulik az Ady-életmű tananyaggá emelt darabjaiból is megzenésít néhányat: az Őrizem a szemed csöndes aggódás, az Adja meg az Isten fáradt reménykeresés, A föl-földobott kő pedig búcsúzóul katartikussá tágítja a horizontot.

Színpadi kísérőzenének készült, s ezért egy dalfüzérnél átgondoltabb szerkezettel lep meg bennünket Olgyay Gábor Lorca című lemeze, amelynek alapanyaga a költő Vérnász című drámájához készült. Prózában és megéneklésben találkozik irodalom és zene, Olgyay pedig pusztán kompozícióival is képes közvetíteni a történet drámaiságát. Láttató, mégsem tolakodó muzsika ez, mely hangsúlyozottan merít a spanyol népzenéből. A latinos stílus azonban itt nem a popzene ezerszer elkoptatott fordulatainak hervadó csokra, hanem friss energia, perzselő szenvedély, gondosan integrálva a darab világába. Olgyay virtuóz gitárjátéka viszi a prímet, melyhez polifón énekszólamok csatlakoznak (gyakran meghökkentő összetettséggel), s ha ez nem volna elég, szerzőnk beveti immár védjegyének számító aszimmetrikus, váltakozó ritmusait is. Az így megszülető hangzáskép egészen egyedi (ebben többek között az Amadinda Ütőegyüttes és Hegyi Barnabás különleges, kontratenor éneke segít), ugyanakkor alázatosan illeszkedik Lorca darabjához. Az album folyamatos figyelmet követel indaszerűen felbukkanó dallamtöredékeivel, harmóniai fordulataival, hangszerelési gesztusaival. És a csatlakozó Lorca-versekkel végigvezet minket a drámán: két szerelmes tragikus történetén, akik nem lehetnek egymáséi.

Csendesen megbúvó, mégis fontos alkotói gesztus, hogy legújabb albumaikon a szerzők maguk is megszólalnak. Olgyay Gábortól ez nem annyira meglepő, Krulik Zoltántól viszont, aki dallamait mindeddig énekesnőkre bízta, annál inkább. S ez jólesik a hallgatónak: az őszinteség rokonszenvessé tesz, a művészi kitakartság empátiát kelt. Ismerősséget ad és hazaérkeztet – bármilyen messzeségből indultunk is.

Paksa Balázs

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. május 24-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.