Honvári Erzsébet: A Lélek gyümölcsei

Honvári Erzsébet költeményeit mély istenhit hatja át, legyen szó múltról, jelenről, hálát ad mindenért a Teremtőnek. Nehéz, küzdelmes élete volt, de hisz abban, hogy nem élt hiába, „Az Isten és a sok szépség vezetett /… Gyógyította mind, a fájó sebeket” (Csak az Isten). Érezni, hogy költeményei lelkének legbelső vágyaiból születnek, az evangélium hirdetésére, hogy az olvasók „fölfedezzék benne a Szent Istent, / – S hogy kiirtsák magukból, / ami bűn –, Mindet”. Csak olyan verset szeretne írni, „Mely képes az embert / az ÚRHOZ vinni” (Olyan verset szeretnék). Elutasítja a csupán exhibiconizmus vágyából született, öncélú verseket, fölteszi a kérdést, mi értelme megírni azt a költeményt, amely nem szól semmiről, „Nincs benn se öröm, / se Hit /…, Annyi, mint csak tenni, venni” (A Szép versek című könyv olvasásakor). Honvári Erzsébet Isten kegyelmének tekinti, hogy verseket írhat, „Kezében csak eszköz vagyok. / Soraimban Lelke ragyog” (Igaz út). Egy másik versében pedig így fogalmaz: „Minden szót odafentről kaptam. / Örömmel én is tovább adom. / Aki hisz az Örök Szeretetben / – Kívánom – tovább gazdagodjon!” (Mottó). Vallja, hogy mindig a szívére hallgat, „Legfőképpen Istenre, / Aki ott a versekben. / Tőle kapok kegyelmet / Minden vershez eleget” (Verset írok).

A költőben szemernyi kétség sincs afelől, hogy az Úr határtalanul szeret bennünket, „Isten nekünk mindent szeretetből adott / És hogy szeretetében élve / el ne essünk / Semmit nem Önmagának, / de Mindent nekünk” (A keskeny út). Ahhoz azonban, hogy ellenálljunk a gonosz folyamatos kísértésének, a Szent Pál-i „Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem” – lelkülettel kell élnünk: „Ha Krisztusban élsz, / el nem szakíthat senki! / Mélységből a fényre / – csak Ő tud emelni” (Ha éreznétek). Ha azonban makacsul ellenállunk Krisztus egyetemes szeretetének, sosem lesz béke a világon, Isten akarata ellenére senkit sem üdvözíthet, „hiába akar Áldást, / Békét nekünk/ – Ha őt elutasítva – Elsüllyedtünk” (Gépi világ, gépi ember). A kilencvenes évek elejének egyik adventjén, a véres délszláv háború idején karácsonyi békesség után vágyódik, a Szeretet-Isten születésére várva, ellentétbe állítva Vele a világ háborult lelkét, ugyanakkor mégiscsak Krisztus az egyetlen vigasz, reménység: „Te a Béke Istene vagy. / Közeledsz, / s a lépted kopog, / ám sokfelé fegyver ropog. / Menekülő könnyes szemek/ Betlehemre tekintenek” (Advent 1992).

Honvári Erzsébet versei imádságok és hálaadások is, mindenkiért és mindenért, elhunyt férjéért, akivel negyvenöt évig élt együtt, a környezetében élő felnőttekért és gyerekekért, a természet szépségeiért, „Gyönyörködtet a kék Ég, / a Nap fénye, / Lelkemet betöltő / Öröm és Béke / … Meghálálom az időt, perceimet /… Mindent köszönök, / amit Isten adott” (Májusi hangulat). Éltetik őt a Szent Pál által megfogalmazott sarkalatos erények, „Hit, Szeretet és a Remény…! / Ám ez mind-mind a Te érdemeid. / Múltam, jelenem, / jövőm, bennük rejlik.” (Küszöbön a február) Túl a nyolcvanon sokat gondol a halálra, de nincs benne félelem, hite megingathatatlan Isten irgalmában, „Szívem és lelkemet, / Hozzá emelem. / Öröktől ismer / és tudom, hogy szeret! / Így hát bátran, / VISSZAADOM – a lelkemet” (Mielőtt célba érek).

A kötethez Kulimár János költő, író, lapszerkesztő írt előszót. Emlékeztet rá, hogy Honvári Erzsébetnek 2016-ban jelent meg Gyöngyszemek című, gyűjteményes verseskötete, amelyben az Isten hangja című költeményében így ír versei – azaz a „gyöngyszemek” – keletkezéséről: „Föntről hullottak, én csak összeszedtem.” Kulimár János hajszálpontosan fejezi ki Honvári Erzsébet költészetének lényegét: „Verseiben nem világmegváltó sorskérdésekkel vívódik, nem motiválják filozofikus viták, inkább az önmaga töprengései által felszínre hozott lelki kérdések izgatják, s közben rendületlenül hirdeti a Teremtő Mindenhatóságát.”

Honvári Erzsébet: A Lélek gyümölcsei
Örökségünk Könyvkiadó Kft., 2017

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír