Ideje a pontot kitenni – Gondolatok az Omega és a Korál új albumáról

Művészi szempontból talán még releváns lehet 50-60 percnyi zenét egy korongra összegyűjteni, ám az alkotónak számolnia kell kortárs hallgatója türelmetlenségével. Kétszeresen nehezített pályán mozog tehát a nemrég teljes albumot kiadó Omega és Korál együttes, ráadásul évek óta formálódó terveiket többszörös tragédiák súlyosbították. Benkő László, Mihály Tamás, illetve Balázs Ferenc közelmúltbeli halála komor árnyékként lebeg a végül elkészült nagylemezek fölött, s ez bizony nem segíti az elfogulatlan értékítéletet.

Az egy év híján csaknem hatvan éve létező Omega legfeljebb kezdeti beatkorszakában viccelődött kedélyesen, csúcsidőszakát a legigényesebb nyugati rock zeneisége és magasztos (néhol ezotériába hajló) szövegvilág fémjelezte. A veretes muzsika, a súlyos szövegek és a technikai részletek fölényes kidolgozottsága nem hiányzik a legújabb, Testamentum című lemezükről sem. Ez azonban már nem a hetvenes évek kissé idejétmúlt stadionrockja; mi több, Kóbor János és társai egységes koncepcióalbumban gondolkodtak a felvételek öt évvel ezelőtti megkezdésekor. A korábbi szimfonikus kísérletek pedig mostanra érettek be: a végeredmény egyedi, modern szimfonikus rockmuzsika, összetéveszthetetlenül „omegás” jegyekkel. A virtuóz, helyenként már-már metálos keménység és a komor-profetikus hangütés azonnal letaglóz, s egészen a hetedik számig (Jöjj, Szabadító!) kell várnunk egy kis fellélegzésre. A régebbi lemezekről válogatott dalok (A Föld árnyékos oldalán, Varázslatos, fehér kő, Huszadik századi városlakó, A holló, A látogató, Hangyanép) hangszerelésben és tematikában is meglepően jól illeszkednek az új tételek közé, ám az album végét eluralják a szakrális zenei gesztusok (Gloria et honor Deo, Légy hű magadhoz!, Utolsó ítélet), s két számban a csapat megidézi a lemez készítésekor bevallott mérceként szolgáló Dream Theater munkásságát is (A démon, Halotti beszéd). Embert próbáló, kényelmetlen élmény a Testamentum, ám hallgatásakor nehéz szabadulni a végzetes megkésettség gyanújától. Hiszen az együttes, amely ezt a korongot megjelentette – szépítsük ezt bárhogy is – immár negyedszázada önmaga emlékzenekara.

Míg Kóborék szimbolikusan az Univerzum erőivel viaskodnak, addig a nyolcvanas években népszerűvé vált Korál legfrissebb duplaalbumát intim líraiság járja át, amely Legszebb dalaink cím alatt szimfonikus átdolgozásban tekinti át az életművet. A zenekar már fénykorában is Balázs Ferenc előző együttese, a Taurus örökségével küzdött, ám amit a közönség akkoriban vészes kétarcúságnak élt meg, ma már izgalmas zenei csemege. A klasszikus hard rock ugyanis a billentyűs vezéregyéniség balladisztikus hangvételével vegyül, s ez remek vibrálásban tartja a repertoárt. A szimfonikus hangszerek bevonása szükségszerűen lekerekíti az éleket: itt-ott még megdörren a gitár, lendületet vesz a dob, ám a lemez többnyire míves ellendallamokkal, szelíd felrakásokkal tompítja az összkép drámaiságát (a hangszerelés Sebestyén Áron és Pejtsik Péter munkája). Alkotói szempontból kiemelkedik a tételek közül a kétórás játékidő derekán helyet foglaló, tizenkét perces szimfonikus egyveleg, amely négy dal részleteinek összefűzéséből formál remekbe szabott zenei ívet. Mindehhez még az Ugye nem hiszed el, a Tékozló fiú és a Homok a szélben ér fel átgondolt dramaturgiájával, A szeretet koldusai-ból azonban sajnos már kimarad a koncertkedvenccé vált középrész.

Míg az Omega zavaros korunknak tart nyugtalanító tükröt szimfonikusokkal, orgonaszóval, latin nyelvű kórussal és harangzúgással, addig a Korál kevesebb csinnadrattával is beéri: csendes líráját a visszafogott szimfonikus hangszerelés új, nemes fényű köntösbe öltözteti. Magány, elvágyódás, szerelem, halál – mindezek megélésének két, radikálisan különböző útját vázolják fel a pályájuk végén járó legendás zenekaraink. Aktuális lemezükben azonban közös, hogy kimondatlan búcsúként visszhangoznak lelkünkben. Ideje hát a pontot kitenni.

Szerző: Paksa Balázs

Fotó: GrundRecords; Tom-Tom Records

Magyra Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. június 6-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.