Igazságkeresés öt vonalon – Találkozás Brandenburg Ádám zeneszerzővel

– Már a középiskolában is tudta, hogy a zenei pályát fogja választani. Miért pont az alkalmazott zeneszerzés szakra jelentkezett annak idején?

– Középiskolás koromban még nem volt alkalmazott zeneszerzés szakirány. Abban az időben nagyon sok minden volt a fejemben a zenével kapcsolatban, egyáltalán nem volt egyértelmű számomra, hogy zeneszerzéssel szeretnék foglalkozni. Először zongoristának készültem, később a jazzgitár szak is megfordult a fejemben. Tizenhat éves koromra jutottam arra az elhatározásra, hogy olyasmivel szeretnék foglalkozni, ami az alkotáshoz köt, és egyúttal átfogja a zene minden szegmensét. A zeneszerzés pont ilyen: ismerni kell az összes hangszer megszólaltatásának módját – még ha az ember nem játszik is mindegyiken –, tudni kell a zeneelméletet, ismerni a zenetörténetet, valamint be kell látni szinte a teljes zeneirodalmat. Ez a sokrétűség és az alkotás vágya terelt a zeneszerzés felé. Sok pályatársammal ellentétben csak érettségi után jelentkeztem a konzervatóriumba. A hároméves OKJ-s képzésből két évet végeztem el, amikor felvettek a Zeneakadémiára, ahol akkor már egy éve működött az alkalmazott zeneszerzés szakirány. Itt a hagyományos zeneszerzés mellett filmzenével és színházzenével is foglalkoztunk. Ez a képzés jó alapot adott a mesterképzéshez, amelyet már – fogalmazzunk így – hagyományos zeneszerzés szakon végeztem.

– Ha visszatekint, hogyan látja, milyen irányok felé kanyarodott el, és hova jutott a zenei gondolkodása az egyetemi évek alatt?

– A képzésem során megtapasztalt irányok mindig alakították az érdeklődésemet. A tanulmányaim kezdetén főleg alkalmazott zeneszerzéssel foglalkoztam, de idővel sokkal inkább kezdett érdekelni a koncertzene. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne foglalkoznék a mai napig is például filmzenével: a Színház- és Filmművészeti Egyetemen alkalmazott zeneszerzés főtárgyat tanítok. Ez az érdeklődési köröm megmaradt, de mély vonzalom alakult ki bennem az absztrakt koncertzene iránt. Ha a fő profilomat kell megjelölnöm, inkább ezt a területet említem.

– Számos elismerés igazolja, hogy kiváló a szakmában: versenyeredményekkel és díjjakkal büszkélkedhet, legutóbb éppen a Bartók Világversenyen szerepelt sikeresen. Van valamilyen kialakult zenei hitvallása vagy olyan koncepció, amelyet igyekszik megmutatni a munkáival?

– Mindig vissza-visszatér, hogy szakrális indíttatást keresek a zenén belül. Ez természetesen összefüggésben áll a hitemmel.

Úgy gondolom, az ember életének nincs olyan területe, amelyre ne terjedne ki a hite. Sokszor ez határoz meg engem is a zeneszerzés során, legyen szó szöveges vagy instrumentális zenéről.

Ez utóbbi esetében a szakralitás nehezen lefordítható, de ha Arvo Pärt művészetét vesszük például, akkor kiderül: lehetséges, hogy a szakrális indíttatás az instrumentális zenén is átragyogjon. Nem mondom, hogy harmincévesen már én is eljutottam erre a szintre, de hosszú távon ez az egyik célom.

– Általános tapasztalat, hogy manapság az egyetemet végzetteknek is hiányosak az ismereteik fontos kortárs vagy akár korábban élt művészekkel kapcsolatban. A magas kultúra presztízse csökkenni látszik, egyre inkább szubkultúrává válik. Hogyan látja ezt?

– Valóban jelen van a mindennapjainkban ez a tendencia. Ebben egyszerre van felelősségük a művészeknek és a befogadóknak, a hallgatóságnak. Úgy gondolom, az lenne a jó irány, ha a két csoport közelítene egymáshoz. Látok is elmozdulást:

az elefántcsonttoronyba zárkózó alkotói attitűd egyre kevésbé jellemző az alkotóművészekre. Természetesen a közönség oldaláról is szükség van a nyitottságra.

Persze nem kell mindenkinek zeneakadémiát végeznie ahhoz, hogy érteni és élvezni tudjon kortárs zenei műveket. Az embereknek egyszerűen csak ki kell tenniük magukat az élménynek, és megtapasztalniuk, hogy lehet, nem is ördögtől való dolog a kortárs művészet, van benne valami érdekesség, nem csak egy furcsa, túlmisztifikált valami. Úgy látom, nyitottabbá teszi az embert, ha elmegy három-négy kortárs zenei koncertre, kortárs művészeti kiállításra, ha megnéz három-négy olyan színdarabot, amely a színháznak nem a leghagyományosabb irányát mutatja. Régi tapasztalatom, hogy az iránt válunk nyitottá, amivel foglalkozunk.

– Optimista hangon beszél. Hallani olyan megszólalásokat is, amelyek kétségbeesettségről árulkodnak a művészetnek az életünkben betöltött szerepét illetően. Ezek szerint Ön nincs elkeseredve.

– Valójában nincs is okom rá, hiszen éppen ettől érdekes az, hogy a huszonegyedik században vagyok zeneszerző. Természetesen ma sem az asztalfióknak ír, aki művészetre adja a fejét. Mindenkinek az a célja, hogy eljátsszák a darabjait, és kialakuljon a kommunikációs csatorna alkotó és befogadó között. Amikor komponálok, a befogadói nézőpont is alakítja az alkotás folyamatát. Mindig is izgatni és érdekelni fog, hogy az, amit leírok és később megszólal, miként hat másokra. Úgy gondolom, hogy a szerzők  számára minden korban meghatározó szempont volt ez, még a huszadik században is, amikor néhányan azt hirdették, hogy a befogadói aspektus nem fontos.

– Kikre gondol befogadóként, amikor zenét szerez?

– Hogyha korosztályt vagy rétegcsoportokat kellene megneveznem, akkor bajban lennék. A befogadásra ennél globálisabb szempontból tekintek. Az általános értelemben vett emberre gondolok alkotás közben, és úgy érzem, hogy az így írt darabok mindenkihez tudnak szólni.

– Egyházi népénekeinket és hagyományos egyházi zenénket is egyre kevésbé ismerik és szeretik az emberek. Egyre kevesebben vannak azok, akiknek a mindennapjaiban jelen van például egy-egy zsoltár vagy dicséret. Református kulturális környezetben felnőve Ön mikor eszmélt rá arra, hogy ez a kultúra érték?

– Az egyik nagyapám és nagymamám is református lelkipásztor volt, a másik nagyapám pedig presbiterként szolgált abban a gyülekezetben, ahova most is járunk feleségemmel és a kisfiammal. Édesapám ugyanabban a gyülekezetben és az egyházmegyénkben is főgondnok, édesanyám hittanoktató. A gyülekezet természetessé vált az életünkben, a legközelebbi barátaim is ebből a közösségből valók. Nem csak barátok ők, hanem misszióstársak is, és ez a barátságnál is több. A ráeszmélés nálam inkább egy hosszú folyamat volt, amelybe a megtérés élményét is belesorolnám.

Hiszen az egyházi zenével is akkor kerülünk kapcsolatba, ha megértjük az énekek szövegét, ha jelentésüket, üzenetüket megtapasztaljuk a saját életünkben.

Nagyon mély, „szentlelkes” szövegek ezek, amelyeket szépen kiegészítenek a dallamok. Az egyházi népénekek dallamvilága nagyon heterogén. De ha már szakrális zenéről van szó, fontos megemlítenem, hogy az egyházi népénekeken túl nagyon meghatározók voltak számomra a nagy mesterek művei. Bach passiói, kantátái, a barokk oratóriumok és természetesen a későbbi művek: Brahms Német requieme vagy a huszadik századi Kodály-kórusművek, illetve kortárs szakrális darabok. Ezek mind elementáris hatást tettek rám, és máig nagyon inspirálnak.

– Ezek az inspirációk a munkájában is jelen vannak? Szeretne a nagy szakrális alkotók sorába lépni?

– Megtisztelő lenne, ha egyszer majd helyet kapnék ebben a kánonban. Az említett mesterekre és darabokra példaként tekintek, de az elsődleges motivációm nem az, hogy egyszer majd én is szerepeljek a zeneirodalmi könyvekben.

– A pesterzsébeti református kórus számára is szerzett már zeneművet, amit elő is adtak. Hogyan tud együtt dolgozni a gyülekezete énekkarával?

– Gyülekezetünk kórusának a Zsoltártöredék című darabomat ajánlottam, amely az ötvenegyedik zsoltár verseit dolgozza fel. Életem első kórusművét is előadta már az énekkarunk, ez Reményik Sándor Gyógyíts meg! című versére íródott. Emellett különböző feldolgozásaim, az énekkart kísérő zenekari hangszereléseim szintén megszólaltak már a koncertjeinken. Kórusunkat Takaró Mihály karnagy úr vezeti, aki hosszú évtizedek óta szolgálja a gyülekezetünket. A református amatőr vegyes karok színvonalához mérve, úgy gondolom, magas nívójú a kórusunk. Zenészek is akadnak köztünk, de a többség amatőr. Koncertjeink különös atmoszférája és az ihletett előadásmód abból fakad, hogy közös a célunk, és ez motiválttá teszi a csapatot. Ezért egészen nehéz műveket is magas színvonalon tudunk előadni. Ez természetesen az én alkotói munkámat is inspirálta. Nagyon izgalmas volt, amikor odaadtam Mihálynak a kottákat, és visszább léptem, hagytam, hogy mások tanítsák be a darabokat. Mindig is érdekelt, hogy a kottakép nyomán mit látnak bele a darabba az előadók, és hogyan tudják a lehetőségek függvényében a saját képükre formálni. Ezúttal sem volt ez másképp. Egy-egy darabnak, szövegnek számos olyan perspektívája is előkerült, amire az alkotási folyamatban nem is gondoltam, nem tartottam számon mint lehetőséget.

– Énekelte is saját darabját?

– Igen, és ez nagyon izgalmas volt. Basszus vagy bariton szólamban szoktam énekelni.

– A gyülekezetükben dicsőítő zenekar is működik, amelynek Ön is tagja. Helyes a műfaji besorolás? 

– Csakugyan van egy zenekarunk, amely Anima Soni néven vált ismertté, főleg egyházi körökben. Nem dicsőítő zenekarnak indultunk, sőt valamennyire igyekeztünk elhatárolni magunkat a dicsőítő zenekarok munkásságától. Úgy gondoltuk, hogy a dicsőítő zenélés megreked egy színvonalon: nagyon emocionális, mintha az érzelmesség lenne az egyedüli esztétikai szempont. Sok esetben nagyon jó dallamok és számok születnek a dicsőítő zenekarokban is, de mi szerettünk volna kicsit mélyebbre ásni a szöveg és a zene vonatkozásában is. Először magyar költők istenes verseit dolgoztuk fel a saját zenéinkkel. A zenék megírása ez esetben zenekari műhelymunkát jelent. Nem úgy kell elképzelni, hogy zeneszerzőként mindenkinek kiadom az ukázt. Az Anima Soniban közösen dolgozunk: a csapat valamennyi tagja próbálkozik szöveg- és zeneírással, én pedig zeneszerzőként igyekszem mederbe terelni a közös munkát. A versek megzenésítése mellett a zenekar ifjúsági dalok igényesebb hangszerelésű feldolgozásával, illetve saját szövegek megzenésítésével foglalkozik.

– Sokan szembeállítják a hagyományos egyházi zenét a modern hangzásvilágú újabb énekekkel. Hogyan látja: kiüti egymást a kettő?

– Ebben a témában sincs nálam a bölcsek köve. Az ízlésem alapján azt mondhatom, hogy szerintem a könnyűzenének is helye van az egyházi életben, de a liturgia ezt sokszor leveti magáról. Ahogyan az előbb fogalmaztam a dicsőítő zenekarokkal kapcsolatban, ez a fajta zenei világ egy bizonyos szintnél mélyebbre nem tud hatni. Örök vita tárgya az egyházi zenei élet. Felmerülnek olyan kérdések, hogy meg kell-e reformálni az énekeskönyvünket, szükséges-e új dallamokat, szövegeket írni bele, általában modernizálni. Úgy vélem, ezek fontos dilemmák, de nem üdvkérdések, alapvetően nem ezek fogják megváltoztatni az emberi életeket, hanem az igei szolgálat.

– Szabó István a Dunamelléki Református Egyházkerület korábbi püspöke egyszer azt mondta, hogy a minőség református erény. Mi az, amit a református identitásból alkotóként meríteni tud? 

– A reformáció korának egyik erénye – amelynek hivatástól függetlenül meghatározónak kell lennie – az igazságkeresés. Emiatt fordították le a Szentírást, hiszen az volt a céljuk, hogy személyessé, átformáló élménnyé váljon az ige, a híveknek személyes kapcsolatuk legyen Istennel.

A méltóság, az igazságkeresés, a nyitottság, az Egyház demokratizálódása, ezek mind-mind fontos erények, amelyeknek a mi életünknek is alapjává kell válnia. Ez arra vezeti az embert, hogy amit tesz, azt magas szinten, felelősséggel művelje, legyen szó bármilyen hivatásról.

– Hogyan látja az egyházi zenei élet jövőjét? Mi kell ahhoz, hogy sokak életének, mindennapjainak része maradjon az egyházi éneklés, zenélés? 

– Elsődlegesen azt tartanám üdvösnek, ha a zeneoktatás egyházi és világi szinten is visszanyerné azt a kulcsszerepét, amelyet negyven-ötven-hatvan évvel ezelőtt betöltött a magyar oktatásban. Akkor természetesen az egyházi kereteken belül is megmozdulna az állóvíz. Ugyanakkor azt gondolom, hogy az Egyházban a közös éneklés a mai napig nagyon fontos része maradt a liturgiának és a közösségi életnek. Nem gondolom, hogy bármiféle erózió érte volna az elmúlt évtizedekben. Látva, hogy református közegben mozgó zeneszerző vagyok, többen kérdezték már, nem érzem-e feladatomnak, hogy alkotótevékenységemmel formáljam az egyházi zenei életet. Egyelőre még nem éreztem erre az elhívást, de ha eljön ez az idő, nem térek ki előle.

Szöveg: Balogh-Zila Teodóra

Fotó: Sebestyén László

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. február 28-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.