Ignace Lepp: Utam Marxtól Krisztusig

A könyv írója gazdag, hajótulajdonos családba született. Gyermekkora gondtalanul telt, vallásos nevelést nem kapott. Tizenhat éves korában elolvasta Gorkij Az anya című regényét. Elementáris erővel hatott rá, ahogyan Gorkij leírta a munkások nyomorúságos, kilátástalan helyzetét, s különösen az, hogy rámutatott a felelősökre is, a gazdagok és hatalmasok személyében, akik jól élnek, miközben megvetik és lenézik a társadalom peremén anyagi–lelki és szellemi ínségben élő szegényeket. Első ízben érzett mély szolidaritást a föld minden kitaszítottjával szemben. A kamasz Lepp szembefordult családjával és velük együtt azzal a társadalmi renddel, amelybe beleszületett, jelentkezett a kommunista pártba. Műveltsége, sokoldalú nyelvismerete révén hamarosan fontos feladatokat kapott az ifjúkommunistáknál, már 1925-ben eljuthatott a Szovjetunióba, majd a későbbiek során rendszeresen visszatért a világtörténelem első szocialista államába.

Az ifjú Ignace Lepp kommunistává válásában semmiféle szerepet nem játszottak a marxi tanok, tettét egyértelműen a gazdasági–társadalmi igazságosság megteremtése iránti vágyakozása mozgatta. Az ifjúkommunisták szervezeteiben közösségre talált, hitte, hogy egy valóban egyenlőségre épülő társadalmat fognak felépíteni. Amikor először járt a Szovjetunióban, és mindenütt óriási lelkesedéssel fogadták őt és elvtársait, látva a gigantikus tömeget, az Internacionálé éneklése közben arra gondolt, hogy a kommunizmus „hatalmas, egyedülálló és legyőzhetetlen…, az abszolút és végérvényes igazság”. Amikor pedig már megismerte a marxi–lenini tanokat, a kommunista elvekkel összhangban erőteljesen hirdette, hogy küzdeniük kell a misztifikált tudat ellen. Hitte, hogy ha részt vesz a kapitalista társadalom elpusztításában, egyúttal „egy magasabb rendű dialektikus tényező” érvényesítésén is fáradozik.

A harmincas évek első felében a párt többször küldte őt Németországba, ahol többször letartóztatták, 1934-ben halálra ítélték. A szovjet kommunisták váltották ki, és ezután a grúziai Tfilisziben (Tbiliszi) lett egyetemi tanár. Bepillantást nyert a politikai–gazdasági–kulturális elit mindennapjaiba, s döbbenten tapasztalta, hogy milyen fényűzően élnek, miközben a nép ugyanolyan nyomorban sínylődik, mint a kapitalizmusban, a sztálini terror pedig szinte mindenkit fenyeget, emberek tömegei tűnnek el, időlegesen vagy véglegesen, hatékonyan működik a titkosszolgálat, a besúgóhálózat. Megtapasztalva ezen visszásságokat, Lepp kiábrándult a szocializmusból, és már nem hitte, hogy a kommunizmus testesíti meg a legmagasabb, történelmi valósággá vált eszményt, és hogy elvezeti majd az emberiséget a várva várt csodálatos jövőbe. Visszaemlékezéseiben leírja: szilárd meggyőződése, hogy Sztálin és hívei nem árulták el a marxista–leninista szellemet, hűek maradtak a marxizmus alapelveihez. Állítja: a kommunizmus bűntettei nem vezetőinek rosszakaratából fakadtak, „hanem abból a materializmusból, minden transzcendensnek a tagadásából, amely a kommunizmus alapvető vonása”. Ha konfliktus támad az egyetemes (például a kommunista állam) és a speciális (az egyének, akikből az állam áll) között, akkor egy kommunista számára nem kérdés, hogy habozás nélkül melyik oldal mellé kell állnia. Mivel a kommunizmustól elvileg is távol állnak az érzelmek, ezért semmi sem áll útjában, hogy „egyéneket megalázzon, lealacsonyítson, rabszolgává tegyen, ha úgy látja, ezt parancsolja az állam érdeke. Adott esetben nem habozik a saját legjobb kiszolgálóit sem besározni.”

Ignace Lepp katolikussá válása több fokozatban ment végbe. Ismét a szépirodalom hatott rá döntően, megrendítette az önmagát ateistának valló Anatole France mély keresztény lelkiségről tanúskodó regénye, a Thaisz, és Sienkiewicz Quo vadis, Domine? című remekműve. Megérintette a lelkét egy katolikus pap prédikációja is, amelyben úgy fogalmazott: „Ha nem lenne Isten, akkor is tisztán, józanul és becsületesen kellene élnünk, mert ez következik a természetes erényekből.” Lepp tanulmányozni kezdte az Újszövetséget is, és már az első lapjaitól kezdve megragadta Jézus tanításának fenségessége. A hegyi beszéd például egészen másmilyen volt, mint a Kommunista Kiáltvány. Összevetette Jézus „egyszerre férfias és gyengéd szeretetét tanítványai és családja iránt” a kommunista vezetők közötti állandó intrikákkal. Ignace Lepp több keresztény gyülekezetet is felkeresett, végül a katolikusoknál talált otthonra, és ebben óriási szerepe volt egy jezsuita szerzetes papnak, aki megértette vele, hogy a katolikus, egyetemes egyház „nem lehet nemzeti egyház, mert az egyházba beletartozhat minden nemzet és minden kor embere, beleértve azokat is, akik már nincsenek alávetve az idő múlásának”. A katolikus egyház „univerzális és kozmikus”, amely az Egyház alapvető közösségi jellemzője. A páter megismertette vele XIII. Leó és XI. Piusz szociális enciklikáit, melyekből Lepp felfedezte: az igazságos társadalmi rend követelése és a kapitalista kizsákmányolás elítélése nem egyes elszigetelt keresztények ügye, hanem az Egyház hivatalos társadalmi tanítása. Világossá vált számára az is, hogy a kereszténységben az emberi személy tiszteletének alapját az adja, hogy Isten Fia megtestesült, emberré és így titokzatos módon az egész emberiség minden tagjának testvérévé lett. Amikor pedig Jézus elbúcsúzott tanítványaitól, meghagyta nekik, hogy legyenek eggyé, annak példájára, ahogy ő egy az Atyával. Ahhoz pedig, hogy a világban valódi, jó értelemben vett forradalmi változások történjenek, első a szív megtérése, az elméletek csak ezt követően jöhetnek.

Ignace Lepp nem hittagadónak, hanem konvertitának, vagyis megtérőnek tartotta magát. Ebből következik az az első hallásra ellentmondásosnak és meghökkentőnek tetsző kijelentése, hogy az ő papi hivatását valóban akkortól kell számítani, amikor csatlakozott az ifjúkommunisták mozgalmához. Ekkor indult el azon az úton, ami végül Krisztushoz vezette.

Kairosz Kiadó, 2019

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír