Ikerkönyvek – A „Cápa” önarcképe és portréja

Kultúra – 2020. augusztus 3., hétfő | 15:11

Most, amikor ezeket a sorokat írom, már újra látogatható a Nagymező utcában a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ, amely a Robert Capa, a tudósító című állandó kiállítással tiszteleg az 1913-ban Friedmann Endre Ernőként anyakönyvezett, és nagyon fiatalon, 1954-ben, az indokínai Thái Bình-ben meghalt művész előtt, akit elsősorban haditudósítóként ismert meg a nagyközönség.

Mezey Eszter az Új Akropoliszban méltán nevezte őt „a haditudósítás és az emberség nagyköveté”-nek, hiszen képein nemcsak a borzalmak, a pusztulás, nemcsak A milicista halála (1936) látható, hanem mindezzel párhuzamosan a remény is. A háborúban is „britesen”, azaz önsajnálat nélkül helytálló angolok, az 1944-ben méltóságteljesen és lendületes eleganciával menekülő Monte Cassinó-i olasz parasztasszonyok vagy éppen a berlini romeltakarítás és egy budapesti edénypiac életigenlése...

A pesti gimnazistaként meglehetősen vagány, fekete hajú srác (a Kissé elmosódva magyar kiadásának címlapján, egy 1951-es párizsi kávéházi fotón szinte az ifjú Gábor Miklós ikerpárja) – az utókor szerencséjére – eredetileg írónak készült, így a róla szóló komoly és értékes művek mellett ironikus-játékos önarcképekkel is megörvendezteti rajongóit. „Ércnél maradandóbb” emlékművét végtelen szeretettel és megértéssel hitelesítette továbbá öccse, a szintén kiváló fotográfus, Cornell Capa is, aki 2008-ban hunyt el.

Lássunk most először egy nagyon jellemző kis epizódot, önjellemzést a Kissé elmosódva című háborús memoárjából. Egy „magánjellegű” közjátékot, amelynek során 1942 nyarán New Yorkból elhajózott Angliába, nem kevés nehézség árán: „Leírtam hát, hogy a nevem Robert Capa (az is maga a megtestesült irónia, hogy Berlin, Bécs, Párizs, majd dicstelen budapesti reklámfotós munkák után Friedmann úrfi végül angolosított kamaszkori becenevén, a Cápából fabrikált Capával lett világhírű!), születtem Budapesten, de Horthy tengernagy és a magyar kormányzat nemigen rajongtak értem, igaz, én sem rajongtam értük soha, ráadásul, mióta Hitler magához csatolta Magyarországot, a magyar konzulátus ugyan vonakodik kijelenteni, hogy nem vagyok magyar, de azt sem hajlandó igazolni, hogy magyar vagyok… Anyám, aki ekkor már New Yorkban élt, elkísért körutamra, s mialatt én megpróbáltam begyűjteni a pecsétes papírfecnik utolsó nélkülözhetetlen darabjait, ő a taxiban várt rám… Anyám nem kísérhetett ennél (a rozoga, vén kereskedelmi hajó hídjánál!) tovább. Le is vedlette magáról menten a »harcos hősies anyja« szerepét, és kibújt belőle a szerető jiddise máme. Hatalmas, gyönyörű barna szeméből (ezt fia is örökölte!) csak úgy ömlött a sokáig visszafojtott könnyek áradata. A közel két méter magas ír zsaru átkarolta százötven centiméteres kis mamám vállát, és gyengéden így szólt hozzá: – Hölgyem, hadd hívjam meg egy italra. Búcsúpuszit cuppantottam anyám arcára, és feliramodtam a hajópallóra. Az utolsó, amit az Egyesült Államokból láttam, az ír zsaru meg anyám háta volt, amint átbandukoltak az úttesten a hirtelen elvigyorodó felhőkarcolók tövében meghúzódó kocsma felé.”

A Robert Capa-szakirodalmat elegánsan gyarapító Alex Kershaw, a fotós témák és a második világháború szakértője természetesen egészen más hangon hozza közelebb hozzánk az egykori pesti fenegyereket Vér és pezsgő – Robert Capa élete és kora című, monografikus mélységű könyvében, amely úgy illik az előbbiekben bemutatott önéletíráshoz, mint a páros kagyló egyik héja a másikhoz. Ez a csaknem 400 oldalas, névmutatóval és pontos hivatkozásokkal is ellátott, hatalmas munka Richard Whelan először 1985-ben megjelent, és azóta sok nyelven, sokszor kiadott könyvének méltó folytatása. A Whelan-hivatkozások közül idézzük itt a Capa képeit jellemző legigazabb és legszebb félmondatot, amely így szól: „végletes feszültség alatt álló emberekről készült, mélyen együttérző és rokonszenvező tanulmányok”. A könyv egyik legizgalmasabb fejezete a nem elfogult, de tisztázó erejű A viszony vége, amelyből kitűnik, hogy az Ingrid Bergman és Robert Capa közötti kapcsolat nem egy gyökértelen, és világhírű kedveséhez hasonlítva nincstelen nőcsábász meg egy hamvas skandináv Jeanne D’Arc, egy áldozat kapcsolata: „Bergmant és Capát minden este látták Manhattanben: Greenwich Village-i jazzklubok füstös zugaiban csókolóztak, művészmozik hátsó sorában bújtak össze, vagy az egész éjszakai iddogálás után az Ötödik sugárúton sétáltak. Capa még az édesanyjához is elvitte Bergmant, és az idős asszony készített is egy gyönyörűen hímzett ruhát fia leghíresebb barátnőjének.” Az viszont tény és való, hogy e szerelmi Forgószélnek (egy híres, akkor forgatott Bergman-film volt) az vetett véget, hogy Robert az asszony célozgatásai, kérlelései ellenére sem volt hajlandó feleségül venni őt: „Egyik este, néhány koktél után Capa közölte vele, hogy ha többet akar az itt és mostnál, akkor ezt másnál kell keresnie. Ő ennél többet nem tud adni, és ha ez nem elég, akkor Bergman élje tovább az életét… 1946-ban továbbra is fenntartották a viszonyukat, ha volt egy szabad este vagy hétvége, találkoztak, s Capa immár részben férj volt, részben Svengali, a hipnotizőr, Bergman pedig az engedelmes tanítványa.” Ingridet ezután várta a Rossellini-szerelem, Capát a Szovjetunió, a Steinbeckkel közösen megírt, képekben gazdag Orosz napló, azután a még romos Magyarország, majd a halált hozó indokínai akna.

E kiváló ikerkönyvek nyomán felötlik bennünk a kérdés: mikor következik el az a korszak, amikor a Robert Capát övező megbecsülés, érdeklődés, szeretet mellett más nagy tehetségű és hosszú ideőre külföldre szorított magyar fotóművészek életműve előtt is albummal, monográfiával tiszteleg az utókor? Olyan sugárzó tehetségekre gondolok itt, mint például a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma által nagyra becsült Kárász Judit, akit másfél dániai évtized, ottani „bujdosás” után 1949-ben, nem éppen jó időzítéssel, hazahozott a szíve. A lista nagyon hosszú.

(Robert Capa: Kissé elmosódva – emlékeim a háborúból, ford. Sárközy Elga, Park Könyvkiadó, Budapest, 2006–2018; Alex Kershaw: Vér és pezsgő. Robert Capa élete és kora, ford. Sóskuthy György, Park Kiadó, Budapest, 2018.)

Fotó: Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ; Park Kiadó

Petrőczi Éva

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. július 26-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria