Irodalmi időutazás az Északi-tengernél

Az ő novellái tanítottak meg arra, hogy van az Északi-tenger partján, közel a dán határhoz egy elfeledett, régi Hanza-város, az ő szülővárosa, Husum. És hogy él erre egy nép, a frízek, akik évszázadok óta kemény, olykor tragédiákkal terhelt küzdelmet vívnak a tengerrel. Ők a főszereplői Storm elbeszéléseinek, melyek közül a hírnevét megalapozó Erdei tó (Immensee) végleges változata pontosan 170 évvel ezelőtt jelent meg.

Theodor Stormot Thomas Mann-nak köszönhetem, az ő kedvenc írója volt. Emlékszem, tizennyolc éves voltam, amikor a Tonio Krögert olvastam, és benne Tonio az ablaknál ülve az Immensee-t. Mivel addigra megtanultam bízni mind az író, mind a címszereplő ízlésében, elmentem a könyvtárba (ez még jóval az internet kora előtt történt), megkerestem és fellapoztam Storm műveit, s azon nyomban magával ragadott az általa teremtett borongós, mélabús északnémet világ. Úgy éreztem, ez az a hangulat, amelynek bármikor szívesen átengedem magam, és ez az a táj, amelyet feltétlenül látnom kell.

A különleges Watt-tenger 

Leghíresebb fia szerint Husum „szürke város a tengernél”, ahol köd ül a háztetőkön, és a nyomasztó csendet csak a hullámok csapkodó zaja töri meg. Télen bizonyára illik ez a leírás a környékre, bár a tél szerintem mindenhol arra való, hogy valahogyan átvészeljük. Én azonban szerencsére eddig csak nyáron jártam arrafelé, amikor a táj a legszebb arcát mutatja: még este tízkor is magasan jár a nap, és az alkonyati fény aranyhidat fest a nedves homokra. Ez a Watt- tenger vidéke, ahol alacsony vízállásnál akár negyven kilométernyi szélességben is szárazra kerülnek az árapályterületek, és előbukkannak a vihar idején gyakran víz alá kerülő, németül Halligen névre hallgató kis lakatlan szigetek. A visszavonuló víz nyomában messzire besétálhatunk az ilyenkor jellegzetes hullámvonalakkal mintázott mederbe, borostyánt, kagylót, csigát vagy Wattwurmot keresve. (Ez utóbbi magyar neve csaliféreg, bár szerintem a wattkukac sokkal kedvesebb elnevezés.) Akár valamelyik távolabbi szigetre is átjuthatunk ilyenkor száraz lábbal, de azért tanácsosabb egy vezetett túrához csatlakozni, vagy felülni valamelyik itt közlekedő, nagy gumikerekeken guruló, magas építésű, élénksárga lovas kocsira. 

Ennek a tájnak a költője és novelláiban is szívszorítóan poétikus prózaírója Storm. Szerb Antal úgy fogalmazott, hogy szereplőinek tragédiáját a hallgatagságuk jelenti. „Ha meg tudnák mondani, mi az, ami bántja őket, meg is szűnnék a bánat, ha kibeszélnék magukat, mindent rendbe lehetne hozni.” És valóban, miközben a hősök a szemünk láttára szenvednek és rohannak a végzetükbe, felmerül bennünk a kérdés: miért nem szólalnak meg? Miért nem vallja be az Erdei tó főszereplője, Reinhard Elisabethnek, hogy gyerekkora óta szereti? Miért tűri szó nélkül, hogy máshoz menjen feleségül? Miért nyugszik bele az Aquis submersus egyébként bátor szívű festője, Johannes, hogy elszakítják tőle a kedvesét? Miért nem nyomozza ki, mi lett vele? Miért engedi, hogy a lányt férjhez kényszerítsék, és más nevelje fel a kisfiukat? Miért nem mondja meg a feleségének A viharlovas főhőse, Hauke Haien, mennyire bántja, hogy a kislányuk szellemileg sérült? Miért hagyja, hogy az asszony némán bánkódjon? Miért, miért, miért? Tudom, azért, mert akkor az egy másik történet lenne, és nem törölgetném a szemem húszadszorra is, amikor éppen húszadszor olvasom el.

Az irodalomtörténeti válasz egyébként az lehet, hogy az író hősei azért szenvednek némán, mert a Storm születése (1817) idején hivatalosan még nem is létező Németország a 19. század közepén történelmének nem éppen a legdicsőbb korszakát élte. Az 1843-tól ügyvédként dolgozó író egy időre emigrációba is kényszerült, miután hazája, Schleswig dán megszállás alá került. Ezekben az időkben nyilván azt tapasztalta meg, hogy az ember tehetetlen, nem irányíthatja a sorsát. A pszichológiai magyarázat pedig az lehet, hogy maga is visszahúzódó, nehezen megnyíló személyiség volt, akit gyerekkorában arra neveltek, hogy bizonyos dolgokról egyszerűen nem beszélünk. Nem túl szerencsés természet, feltehetőleg maga szenvedett tőle a leginkább.

A történetek nyomában

A Storm egyik versében szereplő leírással ellentétben nyáron Husum minden, csak nem szürke: csillog a napfény az öböl tükrén, a kikötőben óriási napernyők alatt ebédelhetünk, aztán kirándulóhajóval futhatunk ki a tengerre. Mindenfelé rózsák nyílnak, sárgák, bíborvörösek, fehérek… Annak a háznak a kertjében is, ahová második feleségével és az első házasságából származó hét gyermekével költözött be az író 1866 nyarán, és amely most a nevét őrző múzeum. De a városban és a környékén kóborolni is olyan érzés, mintha egyenesen besétáltunk volna valamelyik Storm-kötetbe: sorra felfedezhetjük az írásaiból ismerős helyeket. A skanzenben ott áll egy régi fríz parasztház, éppen olyan, mint amilyennel A kastélyban című novellában találkozunk. Tisztaszobájában ugyanolyan kék-fehér mázas, hajókat, szélmalmokat, halászokat és oromzatos házakat ábrázoló csempék burkolják a falat, mint amilyenek a gátmester házát díszítették A viharlovasban. A kastélyban pedig bábszínészek lépnek fel, olyanok, mint akiknek az életéről a Bábos Palkóban olvashatunk. 

A legnagyobb élményt nekem mégis az jelentette, hogy végigjárhattam számomra legkedvesebb elbeszélése, az Aquis submersus helyszíneit. Akit elriasztana a latin cím (víz alá merült, vagyis megfulladt), azt arra kérem, adjon egy esélyt a műnek! Már csak azért is, mert a szerző mellett a magyar fordító, Szabó Lőrinc is nagyszerű munkát végzett. Keretes, „történet a történetben” szerkezetű, mesterien felépített novella ez. Az író korában indul, hogy azután egy régi festmény kapcsán visszaugorjunk a 17. század közepére, és tanúi lehessünk egy előkelő nemes kisasszony, Katharina és alacsonyabb sorból származó kedvese, a festőművész Johannes tragikus szerelmének. A nyitójelenet a vörös téglás husumi kastély kertjében játszódik, ahol a sétányon ma Storm mellszobra fogadja a látogatókat, a piactér oromzatos házainak egyikén pedig ott látható az a homlokzatkő, amelynek alnémet felirata egykor az élet mulandóságára figyelmeztette Johannest: „Ez az élet füst és pára, / Elenyészik nemsokára.”

A cselekményt elindító festmény a Drelsdorf nevű faluban áll, amely ma már Husum része. Storm maga mesélte el az egyik barátjának írott levelében, hogyan pillantotta meg az ottani templomban egy régi lelkészcsalád tagjainak képeit, köztük egy kisfiúét, aki virágot tart a kezében. Aztán egy szép őszi délutánon, miközben ügyvédi feladatai az egyik távoli birtokra szólították, a kocsiban egyedül ülve lassan megszületett benne a történet a két sors üldözte szerelmesről és házasságon kívül született kisfiukról, aki „az apja bűne miatt vízbe fulladt”. Innen az elbeszélés címe.

A templom kívülről ma is ugyanolyan, mint amilyennek az író látta gyerekkorában. „Alapjától egészen a magas torony zsindelyes tetejéig gránitkockákból épült, és a falu legmagasabb pontjáról felnyúlva az egész táj, a puszta, a tengerpart és az árterület felett uralkodott.” Bent is minden változatlan: ott a díszes, égkékre festett pulpitus, az utolsó vacsora fából faragott tizenhárom figurája, a virágmintás fal, és bal kéz felől a négy fekete ruhás alakot ábrázoló festmény, köztük a piros virágot szorongató kisfiú, alatta a felirattal: „Heinrich Bonnix, egy szolga figyelmetlenségéből vízbe fulladt és meghalt az 1656-os évben, május 17-én, tízévesen.”

Mi szándékosan vasárnap délelőtt érkeztünk, hogy részt vehessünk az istentiszteleten, és miközben a zsoltárokat énekeltük, olyan közel éreztem magam az íróhoz és az ismeretlen festőhöz, mintha nem is telt volna el azóta több száz év. 

Szöveg és fotó: Mörk Leonóra

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. május 30-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.