Isten a szeretet, ezért szeretett lények vagyunk – „A belső várkastély”-ról a D18 kávézóban

Nézőpont – 2018. február 23., péntek | 18:58

A budapesti D18 könyvesbolt-kávézó előadás-sorozatot indított Avilai Nagy Szent Teréz „A belső várkastély” című művéről. A negyedik előadást február 22-én tartotta Baráth Évi orvos. Előadótársa, Béri Renátó kármelita szerzetes betegség miatt nem tudott jelen lenni.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Avilai Nagy Szent Teréz A belső várkastély című könyvében a történelem során először és azóta is egyedülállóan adott összefoglalást a keresztény misztika teljességéről. Hét lakásra osztotta fel a várkastélyt, ezek szimbólumok, a lelki élet modelljei. Az első lakásban Teréz az önismeret fontosságát emeli ki, ahhoz ugyanis, hogy megismerhessük Istent, először önmagunkkal kell tisztában lennünk. Az első lakás az önismeret lakása volt. Én vagyok, akiben az engem szerető Isten lakik. A második lakásban az Istennel való kapcsolat hirtelen nehézzé válik. A lélek elkezd fejlődni, és közben krízishelyzetbe kerül, átalakulnak az érzések. A legnagyobb krízis a szembenézés önmagunk sötétségével. Ez arra késztethet bennünket, hogy forduljunk vissza az első lakásba. Ahhoz, hogy teljesen ráhagyatkozzak Istenre, erős elhatározásra van szükség. A lényeg, hogy bármilyen megpróbáltatásokkal kell is szembesülnöm, határozzam el, hogy semmi pénzért nem fordulok vissza. A harmadik lakás a farizeizmus, a képmutatás, a középszerűség lakása, amelyben a külsődleges vallásgyakorlás áll szemben a lélekben megélt Krisztus-hittel.

Béri Renátó gondolatait tolmácsolva Baráth Évi elmondta: a negyedik lakás a természeti és a természetfeletti találkozása, Isten és én. A természetfelettiség nem rendkívüliség, csupán annyit jelent, hogy Isten cselekszik. Két ember között is akkor működőképes a kapcsolat, ha mindketten aktívak. Isten mindig velünk van, és ha válaszolunk a megszólítására, akkor elindul egy meghitt kapcsolat Istennel.

Baráth Évi ismertette Renátó atyának az Embertárs folyóiratban megjelent, A te arcodat keresem című cikkét (2016/2. szám), amelyben az általa olvasott szerzők, meghallgatott előadók, lelkigondozói-lelkivezetői és gyóntatói praxisa, valamint a saját önismereti útja és tapasztalatai alapján négy különböző istenképet különböztetett meg.

Az első egy büntető-bíró Isten képe. Erre az istenképre a félelem és rettegés keltése a legjellemzőbb. Ezt az Istent félni és szeretni kell egyszerre, ami teljesen kizárja egymást, így megmarad a szorongás és az iránta való rejtett harag és gyűlölet. Az első istenképpel sok tekintetben mutat rokonságot a második, melyet a kármelita szerzetes „vérszomjas-szadista istenkép”-nek hív. Az „atya”, aki azért engesztelődik ki és azért szünteti meg haragját, mert egyszülött Fiát fájdalmasan szenvedni és brutális módon elvérezni és meghalni látja. A harmadik egy „könyvelő-bürokratikus, behajtó” Isten képe. Az ebben az istenképben jelen lévő istenség nem személyeket lát maga előtt, hanem számokat, adósságokat és törlesztéseket. Hideg, kérlelhetetlen ügynök, aki egyetlen dolgot tekint: kijön-e a számítás, vagy sem; egyezik-e a zárszámadás, vagy nem. A negyedik egy teljesítményváró istenség: a szeretetért, elfogadó hozzáállásért teljesítményt elváró istenkép. Jellemzőek rá a „szeretlek, ha...” típusú kifejezések: ha jó vagy, ha teljesítesz, ha betartod a törvényeket és szabályokat, ha jársz templomba, ha gyónsz, akkor szeretlek. Ellenkező esetben megvonom a szeretetem, csúnyán fogok rád nézni, lehet, hogy nagyon elszomorodom, végül talán meg is büntetlek. Ez az istenség akkor szeret, ha produkálok. Ha pedig nem teljesítek, akkor nem szeret.

Baráth Évi rámutatott: mind a négy istenképben ott van a félelem és a harag. Ezek az istenképek szubjektív véleményen alapulnak, és távol vannak az objektív istenképtől, a minket végtelenül és feltétel nélkül szerető Istentől. A mentálhigiénés orvos figyelmeztetett: meg kell tisztítanunk a négy istenképet a rárakódott tévhitektől. Pio atyát idézte: „Istenem, a múltamat az irgalmasságodra, jelenemet a szeretetedre, jövőmet a gondviselésedre bízom.” Majd hozzátette, szükségünk van Isten irgalmasságára a múlttal kapcsolatban; a szeretetére azt illetően, hogyan tudom az tőle kapott szeretetet egyre inkább megélni; ahhoz pedig, hogy a gondviselésre bízzam a jövőmet, az szükséges, hogy feltétlenül megbízzam Istenben. Amikor elfogadom magamat olyannak, amilyen vagyok, akkor leszek képes a változásra. Ez segít abban is, hogy megbocsássak a másik embernek.

Hogyan függ ez össze az istenképekkel? – tette fel a kérdést Baráth Évi. Leszögezte: ahhoz, hogy Istennel intim kapcsolatba kerüljünk, nagyon fontos, hogy megtisztítsuk a Béri Renátó atya által említett istenképeket. A büntető-bíró istenképnél ott van a rejtett harag, az önbüntetés, önostorozás. Meg kell tanulnunk az együttérzést. Előfordul, hogy másokkal szemben nagyon együttérzők tudunk lenni, és ez nagyon jó, de ugyanilyen lényeges, hogy megtanuljunk saját magunkkal is együttérzők lenni. Ez segít bennünket abban, hogy be tudjuk fogadni Isten irántunk való együttérzését. A vérszomjas-szadista istenképpel kapcsolatban az előadó idézte Jézus két mondását: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért” (Jn 15,13). Vagyis Isten szeretetből megajándékozott bennünket Jézussal, Krisztus pedig szeretetből végigment az úton, hogy megismerjük, milyen is a valódi Isten. A bürokratikus istenképpel kapcsolatban Baráth Évi figyelmeztetett: amikor rettegek a hibáktól, sokkal nagyobb az esély arra, hogy valóban hibázni fogok. Ha ez bekövetkezik, elkezdődik az önostorozás, ez pedig beiktatja a maximalizmust, és azt, hogy a másikat hibáztatom. Itt ezeket kell megtisztítanom. A teljesítményváró, feltételekkel szerető istenképnél pedig hinnünk kell abban, hogy Isten nem valamiért, hanem önmagamért szeret. Az értékesség a legnagyobb ajándék, amivel megajándékozott minket, a fogantatás pillanatától.

Avilai Nagy Szent Teréznek a negyedik lakásról írt elmélkedésével kapcsolatban az előadó idézte Renátó atyát: itt új fogalmak jelennek meg, így örömök és ízelítők. A kármelita szerzetes szerint Teréz nem imádkozni, hanem a kapcsolatra tanít bennünket. Ha Istennel elmélyül a kapcsolatunk, akkor az imaéletünk is mélyülni fog. Isten ízelítője nem más, mint Istennek a belső megtapasztalása. Az ízelítő a forrásra épül. Közvetlen kapcsolat létesül Isten és köztem. Ez tanulási folyamat, hogy megtanulok Isten jelenlétére figyelni. Egyre természetesebb lesz ez a kapcsolat, észreveszem Isten cselekvését bennem.

Baráth Évi idézte Terézt, aki szerint a Léleknek ebben a munkájában aki kevesebbet gondol és akar tenni, az tesz többet. Tudatosítjuk magunkban, hogy az Ő jelenlétében vagyunk. Teréz a forrásra épít, a bennünk lévő Istenre. A negyedik lakás második fejezetének elején említ két medencét, az egyikbe messziről jön a víz, „sok munkával, hosszú vízvezetékeken át. A másik kútba a víz közvetlenül a forrásból jön, amely Isten. S így, amikor Ő Felsége akarja és jónak lát megadni valamilyen természetfeletti kegyelmet, olyankor nagy békével, nyugodtsággal és csendességgel létrehozza azt önmagunk legbensejéből… ez a víz bejár minden lakást és képességet, míg el nem ér a testhez. Ezért mondtam, hogy Istentől indult és bennünk ér véget. Mert bizonyos…, hogy az egész külső ember élvezi ezt az ízelítőt és gyengédséget.”

Baráth Évi szerint az, hogy miként tudok tovább lépni a negyedik lakásból, attól függ, hogy a bennem lévő szubjektív istenképet hogyan tudom közelíteni az objektívhez, a valódi, irgalmas Istenhez. Isten a szeretet, ezért nekünk is abból kell kiindulnunk, hogy szeretett lények vagyunk.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria