Istentől szeretettek vagyunk – Beszélgetés Németh Valéria keramikusművésszel

– A honlapján olvasható életrajza szerint az aranyos-viaszos tojásírás tudományát családi örökségként kapta, a népi kultúra pedig a vérében van. Kifejtené ezt bővebben?

– A szatmári Erdőháton születtem és nőttem fel, a Tisza másik partján. Aprófalvas környék ez, amelyet minden oldalról erdők vesznek körül. Emiatt elkerülték a tatárok, a törökök, így itt megmaradtak az Árpád-kori templomok, és valami csoda folytán a népi kultúra is. Valójában ez volt az első találkozásom a művészettel. A szatmári aranyos-viaszos tojásírás hagyománya ismeretlen még a szakma előtt is. Csak egyetlen ember, Makoldi Sándorné, a Tokaji Múzeum egykori vezetője foglalkozott vele. A szakdolgozatomból jelentetett meg részleteket egy tanulmánykötetben. Én mindezt a nagymamámtól és az édesanyámtól tanultam, és nagyon szerettem. A gyönyörű szatmári keresztszemes hímzések között nőttem fel. Minden nagypénteken írtuk a tojásokat, kislánykoromban még megvolt ennek a szép rendje, hagyománya, amibe belegyökereztem, belenőttem. Ez megragadott, és egy életre beállított egy irányba. Habár a kerámiaképeim nem kifejezetten hagyományőrzőek, a lényeg, az ősi tudás, tovább él bennük, így nem meglepő, hogy a motívumai olykor a kerámiáimon is láthatók.

– Milyen motívumokra gondol?

– A lendületes, aranyszínű, kacskaringós vonalak könnyen felismerhetők a munkáimon. Ezekhez a tojásírásban használt energia és mozdulat szükséges, hiszen a tojáson nem lassan húzom a kicét (eszköz, amellyel a forró viaszt a tojás felületére felhordják), hanem egyetlen gyors mozdulattal, természetesen, könnyű kézzel.  A tojás alapvetően az életet jelenti, és ezt jelképezik a fényesen futó fonalak, fénycsigák is, a virág-világok sugárzása. Húsvétkor pedig a tojás a feltámadás legegyértelműbb jele.  Ez a nagyon egyszerű, sejtnyi jel azért lett a feltámadás szimbóluma, mert bele van kódolva az egész, az új élet, amit semmi sem jeleníthet meg tömörebben, mint a tojás, amit ráadásul vérszínűre festünk. Isten jelenvalóságát és mindenhatóságát a tojást körbeölelő, egymásba kapcsolódó, sugárzó vonalak fejezik ki. Állandóan foglalkoztat az élet témája a maga teljességében. Ezért jelennek meg a műveimben a tojáson viasszal megrajzolt, azután aranyporral bedörzsölt vonalak, immáron agyagból és mázzal bevonva. Ezek a fényt sugározzák az ember felé. A munkáimon gyakran feltűnik valami eleven piros vagy vörös élet-jel, nem bonyolult módon. Számomra fontos az egyszerűség, az, hogy amit kifejezek, mindenkinek ugyanazt jelentse, és egy kisgyerek is meg tudja mondani, hogy mit lát a művemen.

– A szavaiból azt veszem ki, hogy már gyermekként is képzőművész szeretett volna lenni.

– Nem, ez egyáltalán nem így volt. A szüleim azt mondták, tanuljak valami rendes szakmát. Dacára annak, hogy a debreceni Tóth Árpád Gimnázium aranykoszorús diákja voltam, úgy döntöttem, gyerekeket fogok tanítani.  Az alkalmassági vizsgán a vizsgáztató tanár arra kért, hogy rajzoljam le a kezemet. Lerajzoltam. Erre azt tanácsolta, hogy végezzem el a rajz szakkollégiumot is. Jelentkeztem, felvettek, így kerültem Debrencenben Ötvös Tünde kerámiaműhelyébe. Az első érintéstől kezdve tudtam, hogy az agyag egy életre szóló szerelem lesz számomra. Elvégeztem a kerámia speciálkollégiumot, és még főiskoláskoromban tanítani kezdtem diákcsoportoknak a kerámiakészítést. Később a Debreceni Egyetemen angol nyelv és irodalom szakos bölcsész és tanár szakon is diplomát szereztem. Jelenleg Fehérgyarmaton tanítok angolt egy közgazdasági és informatikai szakgimnáziumban. 

– Egy időben felhagyott a kerámiakészítéssel.

– Akkor, amikor a gyerekeinkkel ideköltöztünk a Beregbe, a férjem új szolgálati helyére, Tarpára. A kerámiaműhely Debrecenben maradt. Akkoriban sokat segítettem a férjemnek a szolgálatban, ahogyan az a református lelkészfeleségeknél megszokott. Emellett nagyméretű faliképeket batikoltam, de a lényeget tekintve néhány év szünet következett a művészi pályafutásomban. Hét évvel ezelőtt Isztrián nyaraltunk a családdal. A két hét alatt mindennap esett az eső. Így a szokásosnál is több időt töltöttünk templomokban, múzeumokban, várakban. A Jóisten keze lehetett ebben, mert találtam ott egy kerámiaműhelyt, és akkor azt mondtam magamban: ha hazaértünk, akár a föld alól is kerítek egy kemencét, veszek magamnak agyagot, és újra elkezdek alkotni. Tulajdonképpen ekkor kezdődött a keramikusművészi pályám. Talán ekkorra érlelődött meg bennem minden. Kezdetben csupán a magam örömére dolgozgattam, az utóbbi két évben pedig már kiállításokon is szerepelnek a munkáim. A művész barátaink, amikor eljöttek hozzánk, és meglátták a falakon a kerámiaképeket, egyre többet mondogatták, hogy meg kellene mutatni ezeket a nyilvánosságnak is. Hamarosan sorra jöttek a felkérések, az egyéni és a csoportos kiállítások Debrecenben, Rovinjban, Budapesten, Nyíregyházán, legutóbb pedig az online térben. Engem sohasem az hajtott, és ma sem az mozgat, hogy meg akarom mutatni másoknak, ami megszületik bennem, hanem az, hogy szeretném elkészíteni.

– Belülről fakadó lelki-szellemi szükséglete az alkotás?

– Igen, ez visz előre ma is. Ha jól belegondolok, csak

a leglényegesebb dolgok érdekelnek, olyasmi, ami minden ember közös sorsa: élet, halál, születés, növekedés, szerelem, a teremtés öröme, a teremtettség boldogsága, a világban jelen lévő körforgás, a végtelennek tűnő térben minket körülölelő Isten, az emberi létezés megannyi szépsége az időfolyamban. Lobog bennem valami belső tűz, ami mozgat.

Nagyon szerencsés vagyok, mert megengedhetem magamnak, hogy azt tegyem, amit szeretnék, és azt formáljam meg, ami valóban foglalkoztat.

– Hogyan fér meg Önben egymással a művészi és a tanári hivatás, az anyaság és a református lelkészfeleség életéhez hozzátartozó szolgálat? Hiszen tevékenyen részt vesz a gyülekezet életében is, sokat segít a férjének.   

– A lehető legtermészetesebb módon működnek együtt bennem mindezek, nem válnak el egymástól. Nyilván mindennek a hátterében az áll, hogy hitben élő emberek vagyunk, ez adja életünk alapját, innen indul ki minden tevékenységem, és a végén minden ide fut be. Az anyaság megfér azzal, hogy lelkészfeleség vagyok, a szolgálatokat nagyon szívesen végzem. Minden élethelyzet inspiráló tud lenni számomra. A művészlét a személyiségem szerves része, mostanra ez már nyilvánvalóvá is vált. Ha nagyon benne vagyok egy munkában, néhány órára magamra zárom a műhelyajtót, és azt mondom, most aztán se ne merjen belépni. De persze mindig becsúszik valaki valami nem várt dologgal. Ettől azonban csak még élettelibbé válnak az alkotásaim.

– Gondolom, előfordul, hogy amikor erős inspirációt érez az alkotásra, éppen tanítania kell vagy valamilyen szolgálatot végeznie a gyülekezetben. Mit tesz ilyenkor? Gyors vázlatokat készít, vagy a fejében rögzíti a szeme elé táruló alakzatokat?

– Mindenféle helyzetben előfordult már, hogy rám tört az alkotóvágy. Megesik, hogy éjszaka jut eszembe valami. Akkor felkelek, és gyorsan leskiccelem. Van úgy, hogy utazás vagy éppen főzés közben támad valami ötletem, de akár istentisztelet alatt is előfordul ez. Az Igét hallgatva, imádság, éneklés közben olykor elindul bennem valami, és nem hagy nyugodni. Akár egy ötórás tanári értekezleteken is hónapokra elegendő terv születhet meg.  A kerámiát gyorsan és határozottan kell elkészíteni, hiszen az agyag szárad, a máz folyik. Ugyanakkor lassú is ez a műfaj, mert időbe telik, mire kialakul az emberben egy-egy terv. Megrajzolom az alapot, aztán néha hónapokig is alakítgatom az elképzelésemet, mire elkészül a végső változat, és letisztul bennem, hogy technikailag pontosan hogyan fogom megvalósítani. Fazekasagyagot használok és többféle mázat. Az utóbbival úgy dolgozom, mintha mázfesték volna. A lehető legnagyobb pontosságra törekszem, feszegetve a határokat.  Van olyan művem, ami hetekig, hónapokig érlelődött bennem.

– Miért szeret agyaggal dolgozni?

– Ez a legősibb, a legtermészetesebb anyag, és minden bizonnyal az első, amiből az ember alkotott, hiszen annyira könnyen hozzáférhető és formázható. Az Erdőháton, ahol felnőttem, ha csak két ásónyomot leástunk, mindenütt agyagot találtunk.

Alázatos és egyben öntörvényű anyag ez: ha tudom, mit akarok csinálni belőle, engedelmeskedik. Ám miközben szárad, és aztán az égetés során is tovább alakítják a benne jelen lévő belső erők, feszültségek.

Mindig számolni kell tehát azzal, hogy amit agyagból készítek, az saját magától is tovább alakul még. Lapokra dolgozom, kinyújtom az agyagot. Nagy türelem kell ahhoz, hogy szépen száradjon, ne hasadjon szét, ne deformálódjon. Az első égetésnél, az úgynevezett zsengélésnél az ember izgatottan várja, mi jön ki a kemencéből. Minden alkalommal izgalmas az is, hogy végül milyen lesz a máz. Könnyen előfordul, hogy valami miatt nem ugyanaz az árnyalat ég ki, mint amire számítottam. Elég kényes mázakat használok. Szeretem a ragyogó, életteli színeket, a szép, effektes, művészi mázakat. Ezek viszont rendkívül érzékenyek, olyanok, akár egy nő. Természetesen az is megtörténik, hogy végül jobb lesz az eredmény, mint amire számítottam.  A kerámiaképeim elkészítéséhez két vagy három égetés szükséges a lüszterek (szerves oldószerekben oldott fémvegyületek – a szerk.) miatt. A képek végül fa hátlapra kerülnek, hogy kevésbé legyenek sérülékenyek, és a több darabból álló, nagyobb alkotásokat is így állítom össze.

– A Nap és a pajzs az egyik meghatározó motívuma. Alapja a 84. zsoltár: „Mert nap és védőpajzs az Úr Isten, kegyelmet és dicsőséget ad az Úr…” (Zsolt 84,12).

– Megtartó erő, hogy Nap és pajzs is számunkra az Isten. Egyfelől élteti, energiával látja el a mindenséget, beragyogja, fényt ad neki.  Másfelől védelmezi is a világot. Óhatatlanul felmerül az emberben ez a gondolat, hiszen a Nap pajzsszerűen kerek. A pajzs pedig ősidők óta létező védőeszköz, az oltalom jele. Csodálatos erőt ad a tudat, hogy Isten napja a világ életének, és egyúttal pajzsa is.

– Művészetének ugyancsak fontos motívuma a Naphoz kapcsolódó fény, ami a keresztény művészetben Istent jelképezi. És a kereszt mint a megváltó Jézus Krisztus szenvedésének, halálának, illetve a halál fölötti győzelmének szimbóluma.

– A kereszt számomra mindig az életet jelképezi. Bár református lelkész felesége vagyok, láthatja, hogy a nyakamban kereszt lóg, csakúgy, mint a férjemnek és a két nagyobbik fiamnak. Ez kifejezi az Istenhez tartozásunkat. A kereszt függőleges szára az Istennel való kapcsolatunkat, vízszintes szára pedig az emberekkel való viszonyunkat szimbolizálja. Közismert magyarázat ez. A vertikális irány Isten felénk irányuló, illetve az embernek Istenhez fűződő szeretetét jelzi, a horizontális pedig az embertársaink iránti szeretetünket. Kétségtelen, hogy a református hagyományban nagypéntekhez kapcsolódóan jóval nagyobb szerepet kap a kereszt. Én azonban sok húsvéti keresztet készítek tulipán-madarakkal. A tulipán az újjászületés ősi jelképe, a madár pedig a szabadulást jelenti. A Lélek madara nálam az élet madara is, ezért piros. Mivel a tulipánjaim is pirosak, vörösek, könnyű beléjük látni a tűz lángját.

– Vagyis a Szentlelket.

– A húsvéti keresztjeimben Isten megjelenésének valamennyi formája benne van. Az Atya: általában fényes, sugárzó középpontként. A Fiú: kis fényes kacskaringókként, amelyek azt fejezik ki, ahogyan a világra kiáradt az Ige Isten, ahogyan megmutatta magát, eljött a világba. És a Szentlélek: piros tűzmadárként. A halott fa kivirágzása pedig a feltámadásra utal. Ezeknek

az ősi jeleknek az összekapcsolódása elmondja a lényeget. Azt, hogy Istentől teremtett és szeretett lények vagyunk.

 – Ezt fejezi ki az agyag is?

– Igen, az agyag ugyanis végső soron porból van, Isten pedig a porból alkotott bennünket. Hatalmas ajándék számomra, hogy az agyagot gyúrhatom, formázhatom, és ezáltal továbbvihetem ezt az alkotóerőt. Nem tudom, honnan vannak az ötleteim, a jók biztosan Istentől. Ha már a jelképeimet említettük: használom a nyolcágú csillagot is, ami az egyik legfontosabb református jelkép, a teljesség jele. Azért nyolcágú, mert a teremtés nyolcadik napja lesz az, amikor Jézus Krisztus visszatér, és a világ eljut a teljességre. A porból gyúrt csillagjaimban is mindig jelen van a fény hullámzása, ahogyan születik, terjed és árad. És ott vannak benne az energialöketek is, a forrás és végső soron a cél is. Az elindulásom, az életem, a megérkezésem. 

Fotó: Lambert Attila 

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. július 19-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.