John Henry Newman: Callista

A történet a 3. évszázad közepén játszódik, a Római Birodalom afrikai, karthágói tartományában, Sicca nevű központjában. Decius császár dekrétumban rendeli el az utolsó nagy keresztényüldözések egyikét. Krisztus követői ötven év nyugalmi időszak után lettek ismét üldözöttek. A békés korszak fél évtizede alatt a keresztények hite gyengült, formálissá vált, Isten helyett a mammont, az aranyt imádták, a papokból „hiányzott az igazi jámborság, az alárendelt egyháziaknak még a hitük sem volt szilárd. Az irgalmasság cselekedeteit nem gyakorolták, a ruházkodásban az illemre nem ügyeltek.”

A regény főhőse Agellius, huszonkét éves ifjú. Öccsével, Jubával korán árvaságra jutottak. Apjuk római legionárius volt, aki a vesztőhelyre hurcolta a vértanú keresztényeket, s rendíthetetlen hitük olyannyira megérintette a lelkét, hogy megkeresztelkedett, hithű Krisztus-követő lett. Felesége ellenkező irányba mozdult: pogány isteneknek mutatott be áldozatokat, gyermekeket gyilkolt, intenzív kapcsolatba került az alvilági erőkkel, egész lelkét átadta a sátán uralmának. Miután apjuk meghalt, a félárva fiúkat a gonoszt fanatikusan követő, a keresztényeket ugyanilyen intenzitással gyűlölő anyjuk, de legfőképpen nagybátyjuk, Jucundus nevelte. Jucundus gazdag kereskedő volt, pogány istenek szobrait árusította. A szobrokat egy görög testvérpár, Ariosto és szépségéről messze földön híres húga, Callista készítették.

Newman bíboros művében összefonódik a szerelem a hittel. Agellius már egészen korán, hatévesen megkeresztelkedett, és azóta is megmaradt Krisztus-hitében, de ifjúként „a szíve már csak gyenge utórezgéseit érezte a gyermekkorát boldogító kegyelmi állapotnak, bár a hite nem veszített első erejéből és üdvösségéből”. Agellius nem vallja meg a hitét, bár mindenki tudja róla, hogy keresztény. Nem hirdeti azonban az evangéliumot, nem száll vitába azokkal, akik elvetik Krisztus tanítását. Ugyanakkor magányos lélek, nem érzi jól magát a világban, együttérző szívre vágyik. Lelkét betölti a Callista iránti szenvedélyes szerelme. Öntörvényű, mindenféle kötöttséget elvető, szabadelvű nézeteket valló öccse, Juba hirdeti: „Sohasem fogok csúszni… mászni és meghunyászkodni. A lelkem ura és gazdája akarok lenni.” Fivérét megveti, mert nincs bátorsága, hogy a külvilág előtt is vállalja hitét.

A cselekmény akkor éleződik ki, amikor a császári rendelet és a sáskajárás miatt az elöljárók által irányított tömeg irracionális haragja és gyűlölete a keresztények ellen fordul, és megkezdődik Krisztus követőinek elhurcolása. Agellius és Juba nagybácsija, Jucundus a birodalom, az állam rendje elleni legveszedelmesebb csoportnak tartja a keresztényeket, de azon igyekszik, hogy Agelliust megmentse a vérpadtól, ezért össze akarja házasítani Callistával. A lány bátyja, a hedonista Aristo hatása alatt áll, de az általa hirdetett nézetrendszer nem elégíti ki. Callista lelkében kettősség él: undorodik a világtól, aminek azonban valahol mégiscsak a rabszolgája. Aristo életelve: „Élvezd a jelent, ne bizakodjál a jövőben!... Dőreség valami másban keresni a jót, az élet szilárd, ki kell tehát élvezni… Aristo a gyönyörökben, amint mondta, gyümölccsel teliasztalt látott, Callista azonban csak port és hamut.” Callista számára meghatározó élmény keresztény rabszolgája, Chionie erős hitből fakadó életáldozata. Úgy érzi azonban, hogy a kereszténység „…túl szép ahhoz, hogy más lehetne, mint egy álom”. Ezért elképzelhetetlen számára, hogy Krisztus követője legyen. Callistánál egyértelműen mutatkozik meg az isteni kegyelem ereje: bár nem keresztény, de ellenáll a világ csábításának, így drámai színésznőként nem hajlandó táncolni a pogány istenek előtt. Ösztönösen él benne a szeretet iránti vágy. Vallja: „A szeretet az életem.” Amikor Agellius szerelmet vall, és Krisztusról beszél neki, abban a reményben, hogy házasságuk idejére Callista megkeresztelkedik, szemrehányást tesz az ifjúnak: „Gyakran jártál hozzám, de Urad felől olyan homályban vagyok, mintha sohasem láttalak volna… Ki a te Urad? Mit tudok én a te Uradról? Beszéltél te nekem valaha az Uradról?” Agellius a mulasztás bűnébe esik: noha hirdetnie kellene az evangéliumot, „akár alkalmas az idő, akár alkalmatlan”, sokáig nem teszi ezt, miközben lélekből fakadó meggyőződése: „Olyan Úrnak szolgálok, akinek a szeretete erősebb, mint a teremtmények szeretete.”

Callista a keresztényüldözések elől menekülő, de titokban Caecília néven az örömhírt hirdető Cyprianosz afrikai püspök hatására tér meg. Már akkor megrendül, amikor azt hallja tőle: „A szeretet, amit ő éleszt, örökkévaló, mert a Változhatatlannak a szeretete… Az örökkévalóságra való eljegyzés ez… Ezért olyan könnyű meghalnunk a hitünkért, hogy a világ csodálkozik.” Amikor elolvassa Lukács, vagyis az irgalom evangéliumát, amit a püspöktől kapott, végleg megvilágosodik: „A kereszténység az Isten bensőséges jelenléte a szívünkben, barátság, kölcsönös személyes szeretet… Számbavettem a mennyet és a poklot, a mennyet választottam.” Callista példája nyomán Agellius is eljut a hit valódi, nyilvános vállalásához. Öccse, Juba sorsa a jobb lator sorsára emlékeztet.

Henry John Newman regénye a lélekben lejátszódó drámai változásokra összpontosít, a műből kiviláglik Isten kifürkészhetetlen akarata, az, hogy az Úr valóban görbe vonalakkal is tud egyenesen írni, és hogy Krisztus valódi követéséhez az szükséges, hogy halljuk meg a szívünkben jelen lévő Isten hangját, és engedjük, hogy szabadon működhessen bennünk a Szentlélek.

John Henry Newman: Callista
Szent István Társulat, 2019

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír