Josemaría Escrivá: Barázda – Mély gondolatok, pár sorban

Kultúra – 2020. június 27., szombat | 17:33

Szent Josemaría Escrivá de Balaguer (1902–1975) spanyol római katolikus pap, az Opus Dei megalapítója. Egész életében fáradhatatlanul végezte apostoli küldetését minden társadalmi rétegben. Szent II. János Pál pápa 1992-ben boldoggá, 2002-ben pedig szentté avatta őt. Barázda című könyvének magyar nyelvű második kiadása 2019-ben jelent meg a Szent István Társulat gondozásában.

Josemaría Escrivá 1928-ban azért hozta létre az Opus Dei (Isten Műve) nevű lelkiségi mozgalmat, hogy a mindennapi munka megszentelése által minden társadalmi osztályon belül előmozdítsa az életszentség keresését és az apostolkodást a világban anélkül, hogy az embernek meg kellene változtatnia családi állapotát. Barázda című könyvét az 1930-as években írta, de csak halála után jelent meg. Lelki elmélkedéseket tartalmaz, melyekben Escrivá rövid sorokban fogalmaz meg mély gondolatokat különböző fogalmakkal – többek között az örömmel, merészséggel, küzdelmekkel, szenvedéssel, alázattal, a keresztények és a világ viszonyával – kapcsolatban.

Szent Josemaría minden keresztény kötelességének tartja, hogy a földön mindenhová elvigye a boldogságot, „ez az öröm és a lelkierő keresztes hadjárata”, mely eltompult és tönkretett szíveket is fel tud rázni és újra Isten felé fordítani. Leszögezi:

Ha az irigység minden csekély nyomát csírájában elfojtod, és ha teljes szívvel kívánod mások sikereit, sohasem fogod az örömet elveszíteni.”

A merészségről a szerző megállapítja, az nem butaság, nem is könnyelműség vagy vakmerőség. „A merészség lelkierő, sarkalatos erény, amelyre a léleknek szüksége van ahhoz, hogy élni tudjon.” A kishitűség rendszerint együtt jár a szeretet hiányával és azzal, hogy az illető személy – legyen szó papról vagy világiról – nem meri valóban rászánni az életét Krisztus követésére. A félelem „olyan emberek ismertetőjele, akik valami rosszat tesznek, és ezt tudják. Te – sohasem lehetsz ilyen”. Nem szabad azonban elcsüggednünk, mert „Isten kegyelmével elérheted az életszentséget. Ez az, ami igazán számít”. Egyet soha nem szabad felednünk:

Isten akaratának teljesítésével az ember képes legyőzni a nehézségeket, „vagy úgy, hogy felülemelkedik rajtuk, vagy átkúszik alattuk, vagy kikerüli őket… Mindenesetre: megmenekül!”

A lényeg, hogy soha ne veszítsük el hitünket, merjünk cselekedni, bízva az Úr irgalmában és szeretetében.

A küzdelmekről szóló elmélkedésben az Opus Dei alapítója kiemeli, hogy nem mindenki lehet gazdag, tanult vagy híres, „de mindnyájan – valóban mindnyájan – arra vagyunk hivatva, hogy szentek legyünk”. Az Istenhez való hűség azonban harcot követel, méghozzá közelharcot: ember ember ellenit. „Itt van bennünk a régi ember és az az ember, amilyennek Isten akar […] kicsiségeket kicsiségek után kell mindig újra javítanunk anélkül, hogy felhagynánk a küzdelemmel.” Ez a próbatétel túl keménynek látszik, „mindig hegynek felfelé, minden akadályoz”. Szent Escrivá tanácsa:

Azt, ami olyan fáradságosnak látszik neked, mint áldást hozó realitást kell elfogadnod.”

Folyamatosan meg kell küzdenünk a sátán ravaszságával, aki mindent elkövet azért, hogy letérítsen minket az Istenhez vezető útról. Ha valóban küzdünk, nem csodálkozhatunk, ha néha ránk tör a csüggedés, a fáradtság, és nem találunk sem lelki, sem emberi vigaszt. „Az Úr azért engedi meg azt a szárazságot, amelyben szenvedsz, hogy jobban szeresd Őt, hogy egyedül Benne bízzál, hogy a keresztet hordozva társmegváltóvá légy –, hogy megtaláld Őt.”

A szenvedést illetően a szerző rámutat arra az ellentmondásra, hogy lelkesült pillanatainkban könnyen kérjük az Urat, engedjen legalább egy kicsit szenvedni érte.

És íme, amikor a szenvedés jön, mégpedig nagyon közönséges módon mint nehézségek és gondok a családban vagy a mindennapok ezer kis kellemetlensége, mégis nehezedre esik, hogy Krisztust lásd mögötte. Tartsd oda türelmesen a kezedet ezekhez a szegekhez, és fájdalmad örömmé fog változni!”

A kereszt mindenben jelen van. Ott jelenik meg, ahol a legkevésbé várnánk. „De ne felejtsd: ha a keresztet érzed, akkor tudod, hogy most kezdődik hatékonyságod!”

Az alázatról elmélkedve Szent Josemaría nagyon nagy dolognak tartja, ha tudatában vagyunk annak, hogy Isten előtt semmik vagyunk, „mert hiszen ez az igazság”. Aki felismeri ezt, az imádsággal fordul az Úrhoz, és „tőle vár mindent, önmagától semmit”.

A megtéréshez az alázat révén jut el az ember, „ha az önszeretet dobogójáról leszáll”.

Az alázat ösvényén mindenhová el lehet jutni, „mindenekelőtt a mennyországba”.

A keresztény hívő és a világ kapcsolatát vizsgálva a szerző rávilágít: Krisztus-követőként a feladatunk hozzájárulni ahhoz, hogy „a szeretet és a krisztusi szabadság formálja mai életünk minden megnyilvánulását: a kultúrát és a gazdaságot, a munkát és a szabadidőt, a családi életet és minden egymás közötti kapcsolatot…”

A lelki elmélkedésekhez írt versében Szent Josemaría Escrivá arra kéri Urunkat, Megváltó Krisztusunkat, hogy „az itt leírtak hasznot hozzanak, / hogy akarjunk jobbak lenni általuk, / és arra indítsanak, / hogy földi tetteinkkel / termékeny barázdát hagyjunk”.

Szent István Társulat, 1997/2019, fordította: M. Edith vizitációs nővér

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria