József Attila „bemattolta” a költészetet – Rendhagyó irodalomóra Nényei Pállal

A nagy érdeklődés alapján az irodalom és azon belül József Attila szívósan őrzi népszerűségét. Az előadó roppant szuggesztíven igyekezett a költő iránti lelkesedését hallgatóságára átragasztani, és csaknem „az ötödik evangélistaként” beszélt róla, verseinek teológiai mélységeit pedig az Újszövetségéihez hasonlította.

Mennyiben keresztény József Attila költészete, és egyáltalán miben áll a keresztény költészet? A témaválasztásában keresztény költészet, mint Sík Sándoré, és az elhatárolódás a „hivatalos” keresztény címkétől, mint Pilinszky „Költő vagyok, és katolikus” kijelentése, egyaránt zavaró lehet. Az előbbi túlzott konkrétsága, az utóbbi a tiszta költészet eszménye miatt, amelyet e sugallat szerint a kereszténység „bepiszkol”.

József Attila első, 11 éves korában írt versében, a Kedves Jocó!-ban még maga akar gazdag lenni, míg az öt évvel későbbiben, a Szeretném, ha vadalmafa lennék!-ben a költői én már szét akarja magát osztani, szórni. Ezzel a kegyetlen gesztussal a József Attila-i költészet alapmotívuma születik meg. A két évvel későbbi Megfáradt emberben azt írja: „Egymás mellett fekszünk: a folyó meg én”, és ez valójában a folyóval való azonosulás, az emberi kategóriák letevése, az esszenciális létezés megragadása, „A békességet szétosztja az este, / meleg kenyeréből egy karaj vagyok” sorokkal ismét a szétosztatás motívumával.

A folyóval való eggyé válás, azonosságérzet A Dunánál című versben is fontos képzet. A költő asszociációs „hömpölygése” és a Duna folyása közé egyenlőségjel kerül. Aztán a múlt szereplőivel: ősökkel és történelmi szereplőkkel való azonosulás következik, ami összhangban van azzal a mai tudományos eredménnyel, hogy a traumák öröklődnek. Összes őse közös tapasztalata egyesül benne, mondja költő, ami végső soron abba az állításba torkollik, hogy ő maga a világ. Amit nevetségesnek tartanánk, ha nem lenne igaz, ha nem valami nagyon mélyen megélt tapasztalatot akarna átadni vele. Mint ahogyan Krisztus keresztáldozatának sem lett volna értelme, ha nem váltotta volna meg vele a világot.

Nényei Pál gyerekként látta, ahogyan kortársai vízisiklót kínoznak a tóparton, és iszonyatosan érezte magát emiatt. Miféle anyagból van az ember, hogy képes olyan fájdalmat átélni, ami nem is az ő fájdalma? Hogyhogy képes az egész világgal együttérezni? Ez drámai, krisztusi gesztus, amit az ember általában nem szokott választani, és inkább az okostelefonjába bújik, hogy „világságát” elfelejtse, megszüntesse. Egy kései vers, a Flórának hasonlót fogalmaz meg azzal a két sorral, hogy „önmagamba én se fértem, a lelkem azért közvagyon”.

Erre rímel az a Széchenyi által leírt eset, hogy értesülve a szentpétervári árvízről hirtelen érteni vélte, miért fájt annyira a feje két héttel korábban. Úgy gondolta, hogy azért, mert megérezte, mi történt másfél ezer kilométerrel odébb. Tarthatjuk ezért őrültnek, de gondolhatjuk róla azt is, hogy különleges érzékenységű, az emberiség csúcsához tartozó ember volt.

A következő vers, ami szóba került, az Óda. Ennek is a harmadik szakasza, amelyben a „Szeretlek, mint…” kezdetű sor utáni hasonlatokban szétválaszthatatlan dolgokról ír, és köztük megemlíti a lelket és a lángot is. Ez a pünkösdre való utalásként értelmezendő, ami azonban nem jelenti azt, hogy József Attila katolikus költő lett volna. „Csak” azt, hogy ez volt az anyanyelve, a keresztény képzetkör pedig a háttere. Aki szeret, nem tud „istentelen” lenni. Hiába ateista, csupán egy bizonyos, helytelen istenfogalom az, amit elutasít.

„Szeretlek, mint test a nyugalmat”: az Ódának ez a hasonlata a bűnbeesés előtti, paradicsomi állapotról szól. Pár sorral odébb pedig máris János evangéliumának első fejezeténél vagyunk: itt a megnyílt értelembe alászálló Igéről ír a költő. Amikor adventben azt énekeljük, hogy „Harmatozzatok, egek”, a megtestesülésről énekelünk, amely „megtermékenyíti” a Logoszt befogadó földet. A nyugati Egyház, a görögkeletivel ellentétben, kevésbé tud mit kezdeni a megtestesüléssel, ami Szent Ágoston félreolvasásának és az ebből következő testellenességnek a következménye. Jézus Krisztus vállalta a testi létezést, alászállt annak titkába, mint ahogyan az Ódában a költő a szeretett nő testének titkaiba. A megtestesülés titka a létezésünk titka, mindannyian a testi létezésbe vagyunk bezárva. Földi-testi létezésünknek Krisztus megtestesülése ad értelmet. És aki a testi létezés mélységeibe alámerül, a kozmoszt járja be. Az Ódában így a keresztény gondolkodás univerzalitása mutatkozik meg.

Nényei Pál szerint József Attila életműve „sugalmazott”, mert olyan mélységeket közvetít, amelyeket „rendes” halandó nem lett volna képes bejárni és átadni. Kedvencét a magyar költészetet „bemattoló” alkotónak tartja, aki után nagyon nehéz verset írnia bárkinek is.

Fotó: Merényi Zita

Kiss Péter/Magyar Kurír