Kerényi Lajos: Misztikus élmény és liturgia Nagy Szent Gertrúdnál és Avilai Szent Teréznél

Lajos atya ebben a kötetben Avilai Nagy Szent Teréz (1515-1582) és Nagy Szent Gertrúd (1256–1302) misztikus látomásai alapján mutatja be, hogyan tökéletesíti Isten a hitnek és a szeretetnek a fokát egy-egy lélekben, hogyan használja föl a természetes adottságokat és képességeket, alkalmazkodva azokhoz. A történelmi hűség ellenére szándékosan felcseréli a két misztikus bemutatását, jobbnak látva, ha Gertrúdot hagyja másodiknak.

A szerző vallja: ha meg akarjuk érteni a kegyelem munkáját egy misztikus életében, akkor először ismernünk kell az ő természetes készültségét. Szent Teréz lelki életének talán legjellegzetesebb tulajdonsága, hogy nem bírja a kereteket, a megszorításokat, a beskatulyázottságot. Emiatt problémát jelent számára a szerzetesi szabályok és fegyelem megtartása. Teréz szinte ösztönösen visszahúzódik a közösségtől. „Az örökös önkínzás, a lelki tehetségek és képességek szinte állandó szétesése, befelé, önmaga felé fordítják őt.”

Teréz nem kapott harmonikus lelket örökségbe. Ezt ő maga is érzi, így panaszkodik: „Ó, Istenem, mikor fog már egyszer az én lelkem a maga egészében dicsőíteni Téged!” Ezekkel a természetes képességekkel várta Teréz a szentháromságos Isten beköltözését és megjelenését a lelkébe. „És Ő meg is jelent Nála. Hiszen korán találkozott a megszentelő kegyelemmel, és azt talán soha el nem veszítette.” Lelke elkezdett bontakozni, kezdetben járva a kereszténység aszketikus útját. Vágyai hamarosan igen magasra szárnyaltak.

Végül 1555-ben, húsz évi gyötrődés után élményszerűen tudatosul Terézben a kegyelem. Megkezdődnek misztikus élményei. „A Szentlélek átveszi a munkát, és kezdi lefoglalni Teréz lelkét.” Ő pedig tanúja lesz ennek az isteni munkának a misztikus látomások révén. Teréznek kevés érzéki és képzeleti látomása volt, lelkének, természetes hajlamainak leginkább az értelmi látomások feleltek meg. Ezek abban különböznek az előző kettőtől, hogy bennük az ember nem „lát” sem testi, sem lelki érzékkel érzékelhető jelenéseket, hanem egyszerűen tudja, hogy ott van, és anélkül, hogy bármit is érzékelne, érti, amit a jelenés közölni akar. Az érzéki és képzeleti látomásban látás, hallás, érzékelés szerepel, értés és tudás, itt és most. „Ezek megmagyarázhatatlan csodálatos megismerés útján jutnak a lélek értésére, anélkül, hogy testi szemeivel bármit is látna” – írja Teréz.

A Belső várkastélyt elemezve Lajos atya kiemeli, hogy a hetedik lakásba jutva Teréz szeméről leesik a hályog, „és rendkívüli módon lát és ért a kegyelem révén, melyben részesült. A Szentháromság három Személye száll lelkébe, és ezt misztikus látomásában tudtára is adja.” Isten vele van, és Teréz, akinek eddig külön önmegtagadásba került, hogy másokkal törődjék, „most magáról elfeledkezve, olthatatlan apostoli vággyal arra törekszik, hogy előmozdítsa Isten dicsőségét úgy, hogy valami módon embertársainak üdvösségét szolgálja”.

*

Nagy Szent Gertrúd természetes tulajdonságait bemutatva Lajos atya megállapítja: neki nem kellett sokat kínlódnia lelki képességeivel, melyek természetüknél fogva szerencsések, „megáldottak” voltak. Értelme éles, kiváló tanuló, nem sokat tépelődik magában, aggályosságnak nyoma sincs életében, írásaiban. Önlelkében harmónia és rend uralkodik, azt szeretné, hogy a világban mindenütt megvalósuljon ez a rend, ez a harmónia.

Gertrúd ilyen természetes képességekkel megáldva várta és fogadta az Isten kegyelmét, és Terézhez hasonlóan ő sem veszítette el azt soha. Eleinte azonban ő sem tudta magát egészen odaadni Istennek, a profán tudományok és szépségek érdekelték. Nála mégsem lehet a „vergődés korszakának” nevezni ezt az időt, mint Teréznél, mert őt nem kínozták annyira a vágyak.

Gertrúdnál huszonöt éves korában, 1256 januárjában következett be életének nagy fordulata, Isten elkezdett hozzá tapasztalható módon szólni. Ekkor élte meg először élményszerűen, hogy „a kegyelem által lelke az Istenben és Isten a lelkében él”. Megkezdődött misztikus élete. „Az Isten lelke új fénnyel árasztotta őt el. Hite új fénytől megvilágítva ragyogott föl előtte.” Lajos atya szerint talán egyetlen misztikus életében sem mutatkozik meg olyan világosan „a Szentlélek Úristen tapintata és figyelme”, mint Szent Gertrúdnál. Kézzelfoghatóan építi nagy kegyelmeit a természetes adottságokra. Amikor új ismereteket akart vele közölni, akkor azokból a képekből, formákból választotta a közvetítő eszközt, ami hajlamainak leginkább megfelelt. Gertrúd ugyanis nem tudott elvontan gondolkodni, mindent képhez, hasonlathoz kötött. Ezért a Szentlélek alkalmazkodva természetéhez, érzéki, de leginkább képzeleti látomásban részesítette őt. Ám a Gertrúdnak adott kegyelmek nemcsak ismereteket akartak közölni, hanem megszentelődését is szolgálták. Neki is „idomulnia kellett lelkében az Isten életéhez, hogy igazán tükrözhesse Őt.” Gertrúdnak is voltak nehézségei, mint Teréznek, de neki nem szétszórt lelki képességeivel kellett megküzdenie, hanem önmagával. „Gőgtől, hiúságtól és az emberből eredő lanyhaságtól kellett megszabadulnia… Látomásaiban látta Isten nagy szeretetét iránta, ugyanakkor mérhetetlenül szenvedett sok hanyagsága miatt.” A gőg, az önszeretet azonban lassan kihalt lelkéből, és helyébe az Isten élete költözött, „az istenszeretet törvénye lett az ő lelkének is törvénye.”

Kerényi Lajos atya könyvében két misztikus, rendkívüli személyiség lelkiségét mutatja be, de rajtuk keresztül mi is közelebb kerülünk a természetfelettihez, és megerősödhet bennünk a tudat, hogy egyikünk sincs kizárva Isten szerető irgalmából, sem annak lehetőségéből, hogy megközelíthessük a tökéletességet, még ha el nem is érhetjük azt.

A kötethez Lukács László piarista szerzetes, tanár, teológus és Kis Attila író, teológus írt előszót.

Kerényi Lajos: Misztikus élmény és liturgia Nagy Szent Gertrúdnál és Avilai Szent Teréznél
Kairosz Kiadó

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír