Keresztes utakon – Barangolások a Balaton mentén (3.)

A kereszt hely: megváltásunk drága helye; kincs: melyet szerelemmel ölelt magához az Úr; melyen kitárta karját, hogy átölelje a világot; titok: hitünk titka, melyet teljességében s mélységében aligha foghatunk fel; jel: hirdeti a szeretetet, a megváltást és az örök életet.

A Káli-medence és a Balaton falvai igen gazdagok szakrális kisemlékekben. Utak mentén, útelágazásokban, a települések utcáin sűrűn állnak keresztek. Őseink hálából állíttatták őket, Isten dicsőségére, vagy segítséget kérve, hogy a kereszt ereje által védje meg az Úr a közösséget; vagy éppen egy elhunyt szerettük emlékére. De bármi volt is a szándék, mindenképpen az Istenbe vetett bizalmat hirdetik ezek a múlt századokból ránk maradt emlékek, melyek ma is szerves részei tájainknak.

Utam kiindulópontja hazánk kevés Szent Ilona tiszteletét hirdető templomának egyike, az 1826-ban felszentelt gyenesdiási kápolna. Az oltáron az általa megtalált Szent Kereszt mellett áll a császárné. Lassan ezerhétszáz éve, hogy elindult zarándokútjára, melynek során a hagyomány szerint megtalálta a Megváltó keresztfáját. Most kicsiben én is a nyomába lépek, ugyan nem a Szentföldön, ugyan nem a Szent Keresztet keresve, de ezer év alatt megszentelődött földön, a kereszt jelét kutatva. Biciklivel indulok; ez, akárcsak a gyaloglás, lehetőség a tájban való intenzív jelenlétre, ám hosszabb utak bejárására segít.

Nagyon forgalmas és csöndes utakon egyaránt haladok, kifejezett cél nélkül, valóban csak „keresztkeresőben”, „keresztszemlélőben”. Az egyik első, szép felismerés a gondolatok kavalkádjában az, hogy az út mentén álló kereszt mélyen szimbolikus, bárhova is tartson az utazó a kereszt mellett elhaladva, bármi is legyen aznapi úti célja, igazából maga a kereszt az út, az irány és a cél. Weöres Sándor szavait mondogatom:

„A keresztnek felső / ága égre mutat, / nagy örömhírt tudat: / »itt van a te utad«”.

Minden egyéb motiváció mellett miért állíthatták ezt a sok keresztet az előttünk élők, ha nem azért, hogy mindig utat mutassanak és emlékeztessenek az igazi iránya és a végső célra?

Sok kereszten föl van írva van az állítás dátuma és az adományozó szándéka. Egy kedves, verses felirat például ezt hirdeti: „E jel a hegyen / A halhatatlan / Messiásnak / Jézus Krisztusnak / emeltetett.”

A legrégibb kereszt, amit találok, 1807-ből való. De nagyon öreg lehet például az a szépen gondozott, virágokkal körülültetett, korpuszát vesztett kőkereszt is, mely alól, az üresen meredő fülkéből a Szűzanya is eltűnt már. Alighanem az ő szobra állhatott ott. Mindez a hiány az idővel együtt járó pusztuláson túl erősen figyelmeztet a feltámadásra is: a test nincs már a kereszten, csak a helye, és az Anya is eltávozott a kereszt alól, hogy miután eltemette Fiát, átélhesse a halál fölött aratott győzelmét. S még egy apró, de gyönyörű mozzanat ugyanennél a keresztnél: az emberi törődés mellett a természet maga is gondoskodik e beléhelyezett megváltásjelről; a keresztfát akácfaágak ölelik.

A legtöbb kereszten persze ott látjuk a Megváltót. Az arcokat figyelem. Vannak, amiket megroncsoltak az idő és a természet erői, mintha lesimították vagy lemosták volna róluk a vonásokat. Nem fejthetjük már meg, vajon az agónia melyik pillanatát rögzítették valaha a kőfaragók.

Mert ahány kereszt, annyiféle árnyalat, mintha mindegyik valami mást akarna közölni a megváltás és a szenvedés misztériumából. Van, ahol a végső szenvedésben felkiáltó, van, ahol, a már elnémuló Krisztust látjuk, és akad, ahol a halott Jézus-arcot szemléljük.

Kereszttől keresztig tartó utamon a fölfeszítéstől a megváltó halál pillanatáig kísérem az Urat. Felidézem a magasból elhangzott szavait. Azt gyanítom, ezek az útszéli keresztek leginkább a szenvedő Izrael zsoltárát imádkozó, az elhagyatottság, a sötét éjszaka iszonyatától felkiáltó Krisztust mutatják.

Aztán szembetalálkozom egy borzasztóan különleges, tüneményes arccal, és csak állok, nézem, és nem tudok mozdulni. Ez a Jézus mosolyog. Pilinszky János szavai jutnak eszembe, hazaérve rögtön fellapozom az esszéit tartalmazó kötetet. Az a pillanat lehet ez, csakis az a pillanat, „amikor [Krisztus] már-már magán érzi a halál szorításán túl az Atya ölelésének súlyát, szerelmét”. Mi mást mondhatna ez a mosoly?

Ha éreztem is, hogy elhagyott az Atya, értetek volt, hogy egy legyek veletek ebben is. Most már újra az Atyánál vagyok. Mosolygok.

Erősen „keresztes” hely a Balaton környéke, a figyelmes utazó, kiránduló nem tudja ezt nem észrevenni. Csak egyetlen példa arra, hogy a keresztek, a szakrális kisemlékek hogyan jelölik és szervezik a teret, miként válnak viszonyítási, tájékozódási pontokká: Vonyarcvashegyen a főút mellett áll az úgynevezett piroskereszt, egy bádogkorpuszos fakereszt. Hogy mennyire fontos a közösségnek, mutatja, hogy utcát neveztek el róla.

Visszaérkeztem keresztkereső utamról. Ahogy a kiindulópont templom volt, úgy a végpont is az, ismét egy „keresztes” istenháza, a vonyarci Szent Kereszt felmagasztalása kápolna. Oltárán a golgotai jelenetet ábrázoló szoborcsoport. Jó megpihenni itt, a tekintet azonban nem szakad el a kereszttől. Üdvözlégy, szent kereszt, egyetlen remény.

A megtett lelki út Krisztus szavait visszhangozza: „Ha majd felemelnek a földről, mindenkit magamhoz vonzok.” Aki a Káli-táj és a Balaton-part keresztekkel teletűzdelt útjait járja, hiszem, megérzi ezt a vonzást.

Szöveg és kép: Borsodi Henrietta

Az írás nyomtatott változata a 2020-as Új Ember Kalendáriumban jelent meg.