Kicsit meghalni – Az Amundsen és Az aszfalt királyai című filmről

Az egykorvolt pionírok legendáriuma szinte végtelen lehetőségeket kínál a mítoszfaragásra a késői utódoknak, így nem véletlen a filmvilágban a felfedezős és életrajzi eposzok ismétlődő divathulláma. A még novemberben bemutatott Amundsen és Az aszfalt királyai puszta ismeretterjesztésnél komolyabb ambíciókat dédelget.

Egy repülőn ülünk. Körülöttünk hófödte táj, előttünk fenyegető szürke köd: jön a vihar, feltartóztathatatlanul. A másodpilóta jelez, a vezető tisztogatni próbálja a szélvédőt a jégtől, ám a dolog reménytelen: landolni kell, mégpedig vízen. Bravúros, ám céltalan nyitójelenet, ugyanis ezután egy elegáns úr és egy tiszteletreméltó hölgy beszélgetésébe csöppenünk, s ebből bontakozik ki Norvégia legnagyobb nemzeti hősének, Roald Amundsennek az élettörténete. A férfiről idővel kiderül, hősünk fivére (Christian Rubeck), a nőről pedig hogy a szerelme (Katherine Waterston), és sűrűn emlegetett főszereplőnk (Pål Sverre Hagen) is csakhamar színre lép – leginkább visszaemlékezések formájában –, ám mozgása nehézkes, karaktere fakó.

Ez pedig jórészt Ravn Lanesskog forgatókönyvíró hibája, aki láthatóan mindent igyekezett belepasszírozni a kétórás játékidőbe. Az Északi-sark meghódításának álma; tragédiába torkolló versengés Robert Falcon Scottal a Déli-sark meghódításáért; az Északnyugati, majd az Északkeleti átjáró végighajózása; átrepülés az Északi-sark felett és még egy utolsó, végzetes expedíció: a film becsülettel sorolja Amundsen életének főbb eseményeit, de nincs idő sem hangsúlyozásra, sem elmélyülésre. Amikor pedig a nagy felfedező legyőzhetetlen elszántságát kellene taglalni, nem futja többre néhány fájóan közhelyes szentenciánál. Espen Sandberg szép kiállítású filmje a nagy kaland izgalma helyett csupán egy Wikipédia-szócikk unalmával tud szolgálni.

Régóta húzódó filmtervének megvalósításakor James Mangold  éppen ellenkező helyzetből indult: egy kissé obskúrus, csupán az autóversenyzés kitartó rajongói előtt ismert történetből kellett tömegeket megszólító, nagy ívű filmet készítenie, amikor nekilátott Az aszfalt királyai forgatásának.

A benzingőzös száguldozás korrekt bemutatása amúgy is ingoványos talaj Hollywood számára: néhány kivételtől (Mint a villám, Hajsza a győzelemért) eltekintve csupa bukás szegélyezi ezt az utat. A kulcs most is a forgatókönyv: Mangold remekül érzett rá, hogy nem a nyaktörő versenyjelenetek köré érdemes szervezni a cselekményt. Legyen erős a karakterek drámája, a lendületes autócsodák majd úgyis eladják a többit. Pedig az alapszituáció nem is lehetne közhelyesebb: az amerikai óriásvállalat (Ford) be akarja kebelezni a kézműves olasz autómanufaktúrát (Ferrari), s amikor ez nem sikerül, a vezérigazgató (Henry Ford unokája) bosszút esküszik: a tűzpiros autókat saját felségterületükön, a Le Mans-i 24 órás versenyen kell megalázni, mégpedig egy vadonatúj saját konstrukcióval. A feladatra egy különös társaság szerződik: az egykori versenyző, konstruktőr Carroll Shelby (Matt Damon) a nehezen kezelhető angol pilótát, Ken Milest (Christian Bale) választja partnernek, ám a nagyfőnök (Tracy Letts) és az alkotógárda kapcsolatába bezavarnak az öltönyös marketingesek.

Az amúgy minden változatában (Ford v Ferrari, Le Mans ’66) szerencsétlen című film példás tempóérzékkel vezeti végig nézőjét a két és fél órás játékidőn, árnyalt figurákat szerepeltet, és főként klasszikus, számítógép nélküli trükkökkel ad jólesően régimódi moziélményt. Az aszfalt királyai mindemellett finom önvallomás is a rendező részéről, aki arra a kérdésre keresi a választ, hogy miképp lehet óvatos kompromisszumokkal lavírozva szerzői filmesnek maradni az álomgyár behemót kulisszái és piaci érdekei között.

Saját határainak feszegetése mindig is az emberiség izgalmas és veszélyes elfoglaltságai közé tartozott. Ám az utólagos mítoszképzés a jelenlegi filmes túlkínálat közepette már messze nem elég. Amíg Sandberg csupán a legendagyártás szándékáig jut el Amundsen-portréjában, addig Mangold felismeri, hogy első pillantásra szokványos hőskölteménye valójában két (pontosabban három) megtört férfiről mesél, akik rendre önhibájukon kívül veszítik el álmaik beteljesítésének lehetőségét. Újra kell hát álmodni az álmot: a nagyúr szolgálatába szegődni, összeszorított foggal küzdeni, és alázatosan kitartani a kétséges győzelemért. Kicsit meghalni.

Fotó: Port.hu; Imdb.com

Paksa Balázs

Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2019. december 1-jei számának Mértékadó mellékletében jelent meg.