Kindelmann Győző: Gyémánt a tűzben

Róma utcáit otthontalan, szinte még gyermek ifjakból álló bandák járják; élelmet, ruhát rabolnak maguknak. Tarzicius is tagja az egyik kompániának, a Róma alapítójáról, a monda szerint első királyukról, Romulusról elnevezett „farkasok”-nak.

A csoport vérszemet kap a császár rendeletétől, hogy a keresztényeket fosszák meg vagyonuktól és hivataluktól, így szabad prédává válnak. Tarzicius pogány, a keresztényekről csak hallomás útján szerez értesüléseket, így elhiszi mindazt, amit Cassius, a banda vezetője állít róluk, hogy tanulatlan rabszolgák, gyermekeket áldoznak és vért isznak, „miközben egy keresztre feszített bűnözőt imádnak”. Mindez „félelemmel vegyes irtózattal” tölti el. Cassius szégyelli, hogy a szülei is keresztények voltak. Anyja a kínzások hatására megtagadta a hitét, míg apja vállalta a vértanúhalált. Mindezekkel a rágalmakkal szemben Taziciust kezdetben hidegen hagyja a korábban keresztény, de a beígért pénznek ellenállni képtelen, besúgóvá züllött Néró-Marcellus állítása, hogy a keresztényektől nem kell félni, mert csak imádkoznak, és még ha „ezren is vannak együtt, akkor sem bántják még az ellenségeiket sem”. Amikor Romulus farkasai közül többen börtönbe kerülnek, és a hatalom emberei azt hiszik róla, hogy keresztény, Tarzicius áldozatot mutat be a császár istenségére, hogy mentse az életét.

Kindelmann regényében Tarzicius fokozatos lelki fejlődés révén jut el a keresztény hithez, a vértanúság vállalásához. Legjobban a szépséges Ticia rendíthetetlen hite érinti meg a lelkét, a lányt a legszörnyebb fenyegetések sem veszik rá, hogy megtagadja Krisztust. Nagy hatással van Tarziciusra II. Sixtus pápa is, aki befogadja őt, az otthontalan ifjút a házába, másokkal együtt, szállást, élelmet adva nekik. A gyülekezet tagjai nem éreztetik vele, hogy áldozatot mutatott be a császárnak, szeretettel viszonyulnak hozzá. Mindez alapvető változásokat idéz elő a lelkében, de már kezdetben is ott volt benne a jóra való hajlam, hiszen Romulus farkasaként is úgy cselekszik, amint Jézus tanította: „Amit egynek a legkisebbek közül tettetek, azt nekem tettétek… Éhes voltam és ennem adtatok, börtönben voltam és meglátogattatok…” (Mt 25,40). A keresztséget már tudatosan ölti magára, csakúgy, mint a kenyér elvitelét a börtönbe zárt keresztényekhez, hogy magukhoz vehessék Krisztus Testét, noha tisztában van azzal, hogy ez életveszélyes vállalkozás.

A regényben ábrázolt alakok többsége két csoportra osztható, így a gonoszt jelképezi a császári tanácsadó, a pénzügyek teljhatalmú ura, Macronius, vele szemben pedig a lelkében szentséget hordozó, vértanúhalált halt II. Sixtus pápa és Lőrinc diakónus, aki a szegényeket, az élet kitaszítottjait mutatja meg az Egyház kincseiként a császári hatalom képviselőinek. Bonyolultabb lélek a fent említett, keresztényeket megvető Cassius, aki saját élete feláldozásával menti meg Ticiát a fegyveres római katonáktól, megvalósítva így Jézus szavait: „Senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért” (Jn 15,13). Ugyancsak ellentmondásos személyiség Alexander, Macronius fia, aki léha, öntelt tribunusból lesz a kereszténység követője, a Ticia iránt érzett szerelme és saját tudatlanságának legyőzése révén. Elolvasva ugyanis a szent könyveket, lelkében mélyen megrendülve mondja a besúgó Néró-Marcellusnak: ha mindez igaz, „akkor mindnyájan bolondok vagyunk. De leginkább te, aki ismered a tanítást, és mégis elárultad a benne hívőket… Nincs benne semmi, ami gyűlöletessé tenné őket. A Názáreti tanítása tiszta, mint a forrásvíz.” A saját húgát, Ticiát is megfigyelő és veszélybe sodró Néró-Marcellinus pedig a jobb latrot és az eltévedt, de végül a szűk ösvényre visszataláló tékozló fiút példázza a regényben, akire a kereszténység gyűlöletében megátalkodott, még megmaradt „farkasok” által halálosan bántalmazott Tarzicius földi életének utolsó pillanataiban rábízza, hogy az Úr Testét juttassa el a börtönben szenvedő hittestvéreikhez.

A regény címe utalás Jézus ígéretére, hogy a Péterre, vagyis a kősziklára épített Egyházon a pokol kapui sem vesznek erőt (Mt 16, 13–19). A még hitében bizonytalan, a kereszténység jövőjében nem bízó Tarizicius előtt Sixtus pápa elégeti az aranygyűrűjét, amelyen azonban megmarad a gyémántkő, annak szimbólumaként, hogy bár birodalmak jönnek és mennek, felemelkednek és elbuknak, „a történelem tűzvészei egymást követik majd szüntelen körforgásban, de Krisztus egyházán nem vehet erőt semmiféle vihar: tisztán, fényesen ragyog, mindörökre, mint gyémánt a tűzben”.

Kindelmann Győző kiváló regényét a Szent István Társulat a 2020-as Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készülve jelentette meg, abban a reményben, hogy a hitre nyitott szívű fiatalok példaképként tekintenek Szent Tarziciusra, az Oltáriszentség vértanújára.

Kindelmann Győző: Gyémánt a tűzben
Szent István Társulat, 2018

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír