Inkább létezni, mint látszani – Ullmann Péter Ágoston premontrei szerzetes emlékezései

Kultúra – 2021. június 20., vasárnap | 15:02

Az (ön)életrajzi kötet címe egy Fényi Ottó – a magyar premontreiek egykori elöljárója – által megfogalmazott elv. Találóan összegzi a folyamatos, rejtett készületet és készenlétet, amit a szocializmus idején a lehetőségeitől megfosztott szerzetesség megélt.

A rendszer illegalitásba kényszerítette a rendet, lehetetlenné tette a missziós parancs látványos teljesítését. A kereten kívüli papok számára a munkáspapság útja maradt. A láthatatlanul ható kovász szerepének elfogadása a világító fáklya lét helyett. Inkább létezni, mint látszani.

Megmaradni – és közben felkészülni arra, hogy „amikor a Jóisten valahol, valamilyen körülmények között használni akar bennünket, akkor használhatók legyünk”.

Ullmann Péter életútjának sokszínűsége mögött ez a készenlét áll. Az 1940-ben született, Kőbányán felcseperedő fiú az Esztergomi Főegyházmegye papnövendéke lett. A Központi Papnevelő Intézet teológusait azonban 1959-ben az államhatalom eltávolította. Ullmann Péter a Tabódy István által összetartott kispapokkal együtt titkon továbbra is készült a hivatására, miközben előbb kántorként, majd műtősfiúként dolgozott. 1965-ben felvételt nyert a pécsi egyetem orvoskarára, de 1967-ben – a ciszterci nővérekkel ápolt kapcsolata miatt – kitiltották a hazai egyetemekről. Ezután anyagbeszerzőként dolgozott, s közben készült tovább. 1968-ban premontrei örökfogadalmas lett, 1972-ben pedig Krakkóban pappá szentelték – titokban. De még tizennyolc évig a Zenetudományi Intézet alkalmazásában állt, s csak a rendszerváltás után léphetett valós identitásában, szerzetes papként a világ elé: Zsámbék plébánosa lett, majd 1997-től a rend kormányzó perjele Gödöllőn.

A Magyar Nemzeti Levéltár vezetői által gondozott kötetben Ullmann Péter mesél életútjáról. Az interjúztató Ö. Kovács József tapintatosan a háttérbe vonul. Szerkesztői munkájáról a kötet jól áttekinthető és világos szerkezete tanúskodik. Vannak ugyan az emlékfolyamban újra és újra visszatérő témák, de ezek annyira meghatározóak az életút egészében és az interjúalany gondolkodásában, hogy nem zavaróak. Az olvasó kézhez kap egy nagyvonalú rendtörténeti bevezetést is Szabó Csaba tollából. A szöveg gondozása során született jegyzetapparátus egyszerre legalizálja és magyarázza az elhangzottakat, s szakirodalmi fogódzókat is nyújt az egyes kérdésekben további elmélyülésre vágyóknak. A kötet végén az elmondottakat egy forrásközléseket tartalmazó fejezet illusztrálja. Ebben Fényi Ottónak az illegális rendi életre vonatkozó tanulságos vademecuma mellett állambiztonsági dokumentumok átiratait találhatjuk és indexkivonatot. A függeléket egy csaknem ötvenoldalas életrajzi adattár és egy angol nyelvű rezümé zárja.

Az általános rendtörténeti bevezető után már Ullmann Péteré a szó. Ám mielőtt hagyományosnak egyáltalán nem nevezhető életútjával részleteiben is megismerkednénk, betekintést nyerhetünk a 20. századi szövevényes magyar premontrei rendtörténetbe. A trianoni határok széttagoltságában, majd a különböző államokban eltérő tempóban előretörő kommunizmus tiltásai közepette, szóbeliségre késztetve, a hagyományokat tiszteletben tartva, a vágyak és remények sajátos elegyében igyekeztek tiszta egyházjogi helyzeteket teremteni. Érthető, hogy – mint a kormányzó perjel megjegyzi – még a nyugati rendtársak is fogják a fejüket, ha ennek részleteit, a mai Gödöllői Premontrei Perjelség létrejöttének előzményeit elmeséli.

Ullmann Péter stílusa sem hétköznapi, egyéniségének hű lenyomata. Mindenekelőtt korrektségre törekvő emlékező.

Háborús gyermekkorára tekintve igyekszik szétszálazni a személyes emléknyomokat a családi emlékezet történeteitől. Szeretetteljes emlékező: „ha egyáltalán van bennünk valami jó, azt a szüleinktől örököltük” – mondja például, ugyanakkor pár mondattal is pontosan tudja érzékeltetni mások egyéniségét, vagy egyes élethelyzetek bornírtságát. Őszinte emlékező is, aki hajlamos önkritikusan szemlélni magát. Tanulmányait például „szertelenül összeszedett ismeretekként” aposztrofálja.

Mondanivalójának hangsúlyai nem fókuszálnak a korszakkal foglalkozó irodalom „slágertémáira”. Ügynökökről semmit nem hallunk, s csak keveset azokról a perekről, amelyek szele felforgatta az életét. Nem túl sokat mond a kihallgatások pszichológiájáról, szellemi birkózásáról sem. Az illegalitásban megélt szerzetesi lét vagy a Lengyelországban megszervezett papszentelés konspirációs hátterét sem ismerhetjük meg részleteiben – mindazt, ami talán „igazán izgalmas” lenne. Ebben azonban nincs semmi meglepő. A hallgatás ilyen kérdésekről gyakran tetten érhető a korszakról szóló interjúkban. Az egykor létezett szocializmus évtizedei az idegpályák mélyén máig hatnak e téren. Ullmann Péter már a szüleitől is ezt a mentalitást tanulta el. „A kisember életét élték (…), akiben volt bölcsesség” – vall róluk. Elöljárója is arra utasította, hogy egyetemista létét és a rendőrségi számonkéréseket tudatosan és teljesen válassza szét magában. És hallgatást követelt maga a hatalom is. Kihallgatásokra tehát úgy járt, hogy egyetemi hallgatótársai, professzorai mit sem tudtak erről.

A megpróbáltatások lelki mélyütéseinek hatását nem tagadja el, de nem dramatizálja túl. Mindez már leülepedett múlt a számára, amit – részint papként Istentől érkezettként, részint egy megélt élet szemüvegén át visszanézve – réges-rég elfogadott.

Az életéről tanúságot téve is lelkipásztor marad: nem egy mondatának mélysége felér egy-egy prédikációval.

A kötet egészét jó olvasni – jó lehetett az emlékezéseket hallgatni is. Mert Ullmann Péter érezhető derűvel mesél fordulatos életútjáról.

Ö. Kovács József, Szabó Csaba szerk.: Inkább létezni, mint látszani.

Gödöllő, 2020. Második, javított kiadás.

Szöveg: Mózessy Gergely

Fotó: Merényi Zita 

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. június 13-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg. 

Kapcsolódó fotógaléria