Kultúra, ferencesség, korkérdések – Szent Bonaventurával zárult a pasaréti előadás-sorozat

Kultúra – 2022. június 28., kedd | 9:49

Nem csupán múltidézésnek szánják A Szó szimfóniája – kultúra, ferencesség, korkérdések című előadás-sorozatot a Pasaréti Közösségi Házban. Fontos szempont az is, hogy a ma emberét hogyan szólítják meg a tárgyalt témák, amint arra a szervező Bagyinszki Ágoston OFM is utalt június 16-án, a Pasaréti Közösségi Ház sorozatának tanév végi záróalkalmán, az őszi újrakezdésről is említést téve.

Horváth Pál professzor, vallás- és teológiatörténész Szent Bonaventurát mutatta be a nyárkezdet ellenére is szép számban összegyűlt hallgatóságnak. A ferences egyházdoktor emléknapját nemsokára, július 15-én fogjuk ünnepelni.

A 13. század, a „nagy középkor” egyik fontos pontja a kolduló rendek, a ferencesek és domonkosok megjelenése, akik átformálták a korabeli Európa vallási és hitéletét. Ez fordulatot jelentett a hitről szóló tudományos gondolkodás terén is, hiszen magabiztos teológiai tudású hitszónokokra volt szükség – magyarázta Horváth Pál.

Hasonlóképp fordulópontnak tekinthető a tudomány intézményrendszerének kiteljesedése, az oxfordi, a bolognai és a párizsi egyetem létrejötte. Ez utóbbi városba gyalogolt el 1235-ben Bonaventura (14–18 évesen, hiszen születési idejét nem tudjuk biztosan), és beiratkozott az egyetemi alapképzésre. Ez nagyjából egy mai humán gimnáziumnak feleltethető meg az előadó szerint, hiszen ott a hét szabad művészetet oktatták.

Bonaventura párizsi tartózkodásának nyolc éve után úgy döntött, a teológiai karon folytatja tovább tanulmányait, és ekkor kérte felvételét a kisebb testvérek közé is. Akkor már jelentős ferences diákközösség tanult az egyetemen, akik számára önálló tanulmányi házat létesítettek. Tizenkét tanszékből állt a kar, és mivel a kolduló rendek szegénységi fogadalmuk miatt ingyen vizsgáztattak (értsd: nem kellett libát vinni a tanároknak), meg is vádolták őket, hogy elhappolják a diákokat a többi tanszék elől. Ha valamelyik professzor belépett egy rendbe, vitte magával az egész tanszékét. Az egyetemi háborúskodás nagy sokára, 1257-ben pápai közbelépésre csitult el: a döntés értelmében onnantól fogva két ferences és két domonkos tanszék működött az intézmény keretein belül.

Ekkor kerülhetett volna végre magasabb pozícióba Bonaventura, azonban közbeszólt a rendi káptalan döntése: őt választották meg miniszter generálisnak, ráadásul a szegénységi vita miatt egy nehéz pillanatban, szakadás közeli állapotban, amikor a ferenceseknek szembesülniük kellett azzal, hogy „a szélsőséges remeteélet tömegméretekben nem gyakorolható”. Maga Bonaventura nem tartozott egyik pártoskodó csoporthoz sem. Új regulára volt tehát szükség, mely 1260-ra született meg. Ennek célja az volt, hogy a „szélsőségek” is helyet találjanak a ferences közösségben, és a szabadon vállalt szegénységet hangsúlyozták.

Ekkor érkezett el az „Alverna-periódus” Bonaventura életében: a misztikus, ám „racionális misztikus” időszak, melyben az a kérdés foglalkoztatta, „hogyan lehet a lelki tudásban szintről szintre lépegetni előre”. Ekkor írta Élet fája (Lignum vitae) című művét, amit talán Szent Ignác lelkigyakorlataihoz lehet hasonlítani. Az ő elöljárósága alatt avatták szentté Klárát, illetve ekkor vitték át az addigra már szentté avatott Páduai Szent Antal földi maradványait a tiszteletére emelt bazilikába.

1265-ben York érsekségét is felkínálták Bonaventurának, ő azonban nem kívánt főpap lenni. Ennek ellenére később „kicselezték”, és bíborossá kreálták.

1274-ben fontos állomás következett: a II. lyoni zsinat, melynek hátterében a keleti és nyugati egyház esetleges újraegyesülése állt. Odo Rigaldus és Bonaventura is fontos szerepet játszott a zsinaton, melyen még közös hitvallás is született.

Bonaventurának rendfőnökként még egy problémával szembe kellett néznie: a joachimiták népszerűségének növekedésével. Ez a szélsőséges lelkiségi mozgalom az apokaliptikát állította előtérbe „egy üdvmunkára berendezkedett Egyházban”, ami pusztító hatásúvá válhatott volna.

Horváth Pál emellett beszámolt Bonaventura életpályája végső szakaszának teológiai vitáiról, a lyoni zsinatra gyakorolt hatásáról, illetve váratlanul bekövetkezett haláláról. Ezt követően hamarosan már mértékadó tanítónak tartották a ferences renden belül. Az Egyházban kicsivel később lett szent, majd 1587-ben barátjával és állandó vitapartnerével, Aquinói Szent Tamással együtt egyháztanítóvá avatták.

Kérdésre válaszolva Horváth Pál kifejtette: azért írt Bonaventura egy új Szent Ferenc-életrajzot, mert a szegénységi vita időszakában különösen fontos volt, melyik életrajzot használják a közkézen forgók közül. Ezzel egyfajta kompromisszum született a renden belül a hagyományról. Egy „kritikai kiadás” látott napvilágot, hivatalos, normatív életrajz született a rendalapítóról.

Felvetődött, hogy ma a fiataloktól sokszor hallani, hogy a természet jobban közvetíti számukra Istent, mint a templomi környezet vagy egy átlagos szentmise. Az előadó elmondta, Bonaventura életművében a természet, a teremtett világ megjelenése valójában „megkeresztelt” ókori örökség. Hozzáfűzte: a Bonaventura-utódok Angliában fizikával, a Tamás-utódok metafizikával foglalkoztak. Egyéni jellemző, ki mikor és hogyan tud „feltöltődni istenélménnyel”, még ha a szentmise objektív „csúcs és forrás” is. Nem csak korunk fiataljaiban, hanem már a korai modern filozófusnál, Kantnál is ott vannak az istenkeresés új kapaszkodói („a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem”), azzal a hallgatólagos meggyőződéssel, hogy Isten „a belém lopódzó evidencia”. Bonaventura egy másik korból szól hozzánk, azonban abból az emberi mélységből szólít meg minket, ahol a közös katolikus hitünk hidat verhet az évszázadok fölé.

Forrás és fotó: Ferences Média

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria