Láttató és láthatatlan – Női sorsok a filmvásznon

Hatottak a beszédmódunkra, a névadási szokásainkra, és ami a legfontosabb: sajnos eltanultuk belőlük azt a tehetetlenséggel vegyülő teátrális érzelmeskedést, ami társas kapcsolatainkban csak fokozza, és nem oldja, enyhíti a problémát. A mesés-varázsos dél-amerikai kontinensről persze leegyszerűsítő és így hazug kép ez. Legutóbb két hazai mozibemutató kapcsán győződhettünk meg erről. Koronavírus ide, kultúrínség oda, a nyár két legizgalmasabb premierjének ígérkezett az Egy nő láthatatlan élete és az Ema. 

Karim Ainouz brazil rendező a legkiválóbb dél-amerikai írók modorában, fülledt, lázálomszerű jelenettel indítja Martha Batalha regényéből készült legújabb filmjét. Két nővér bóklászik a tengerparton, csevegnek, kacarásznak, majd az egyikük különös hívó hangra lesz figyelmes. Elindul a partot övező erdő irányába, és néhány perc után rádöbben, hogy eltévedt a vadonban, miközben a testvére kétségbeesetten kiabál utána. Jövőlátó szürreális álom? Vagy csak egy nehéz, késői vacsora kellemetlen következménye ez? Egyelőre eldönthetetlen. Ahogyan az is, hogy a főcím után hová készülődnek olyan izgatottan a nővérek: Guida (Julia Stockler) láthatóan szabadulni akar a családi házból, míg húga, Eurídice (Carol Duarte) csupán egy vidám estét szeretne. A kettő együtt nem megy, ezért az elválaszthatatlan testvérek csakhamar külön utakon találják magukat: Guida messze sodródik az atyai háztól, Eurídice pedig a lelkében hordozza tovább művészi ambícióit. 

Ha az eddigiek kissé szappanoperásan hangzottak, az bizony nem tévedés. Ainouz azonban egy percre sem érinti a műfaj közhelyeit; ehelyett egy nagyszabású, érzelmes, ugyanakkor drámai történetet mesél el a múlt századi Brazília különös társadalmi viszonyairól. Arról, amikor a nők a férfiak szemében leginkább csinos, nem túl eszes, házias, és lehetőség szerint fiú utódot szülő feleségek voltak, és ha ennél többre vágytak, durva elutasításban volt részük. Főhőseink érzékeny, önállóságra vágyó karakterek, álmaik azonban többnyire megtöretnek, vagy ha mégis beteljesülnek, abban nincs sok köszönet. Közben pedig hömpölyög a történelem: jobbos katonai junta és kommunista társadalmi kísérlet pattogtatja egymásnak a főhatalmat, ám a széles néprétegek szegénysége örök és megbonthatatlan. Ainouz mindezt gyönyörű képekkel, epizodikusan épülő, remek forgatókönyvvel és egy mélyen személyes történetbe ágyazva mutatja be. Nem csoda, hogy a fináléban ez utóbbi, a testvérdráma forrósodik fel újra, immár napjaink kulisszái között. 

Pablo Larraín chilei rendező legújabb filmjének kezdőjelenete hasonlóképp sokat ígérő, ám a folytatás már alapos csalódást okoz, ami az eddigi, szinte hibátlan életmű tükrében különösen meglepő.

Egy fiatal, vonzó nőt, Emát (Mariana Di Girolamo) követjük hétköznapi életében: táncterembe, iskolába, a buszra és az otthonába. Megismerkedünk a férjével (Gael García Bernal), és nagy nehezen megtudjuk, hogy a művészházaspár egyszerre küzd szakmai és magánéleti gondokkal. Egy tragikus baleset miatt kénytelenek voltak visszaadni örökbefogadott fiúkat, és ezen nem képesek túllépni, sem egyénileg, sem közösen. Hektikus párbeszédekkel és váratlan hallgatásokkal ábrázolt vergődésüket erősen stilizált, fülledt erotikájú táncjelenetek keretezik, ám a reggaeton ritmikus dübörgése és a túlszínezett képorgia nem tudja feledtetni a karakterépítés hiányát. Ema csakhamar igen bizarr családépítési kísérletbe kezd, a néző pedig növekvő zavarral figyeli a magyarázatlan, céltalan, így teljesen fölösleges testiséget. Larraín láthatóan nem akarja közönsége értésére adni mondanivalóját. Neonfényben fürdő, posztmodern klipesztétikájával a film dölyfösen önmaga nagyszerűségét ünnepli. A mindezidáig bátran és okosan politizáló rendező ezúttal semmit sem mond korának közállapotairól, és bár a végkifejlet során akad egy őszinte pillanat (a „mit tettem?” letaglózó döbbenete), a stáblista alatt csak a kérdőjelek sokasodnak bennünk. 

Míg Karim Ainouz a mágikus realizmust a családtörténettel és a történelmi drámával ötvözve megmutat két, láthatatlanná homályosult sorsot, addig Pablo Larraínnak – az Ema tanúsága szerint – leginkább a szándékai láthatatlanok. Pontosabban: érthetetlenek. Mindkét mozi messze elkerüli a dél-amerikai szappanoperák közhelyes világát, csak éppen különböző irányokból.

Fotó: Imdb.com

Paksa Balázs

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. szeptember 20-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.