Lombház a víz felett – Pau Freixas Hősök című filmjéről

Kultúra – 2020. június 8., hétfő | 9:51

Van, aki menekül előle, és van, aki szívesen idézi fel. Meg is lehet feledkezni róla, hosszú évekre, akár évtizedekre, de akkor is ott él bennünk. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy elrejtve. Ha egy kicsit odafigyelünk, azonnal észrevesszük a jelenlétét: a gesztusainkban, a magatartásunkban, abban, ahogyan a szüleinkkel beszélünk...

"Az idő igazi gyermektolvaj."

Emma Donoghue

 

Pau Freixas 2010-es filmje, a Hősök – melyet a televíziócsatornák mostanában újra műsorukra tűznek – rendkívül egyszerűen és érzékenyen mesél a gyerek- és kamaszkor határáról. Írásomat elsősorban azoknak ajánlom, akik már látták a filmet.

Oscar Sala (Àlex Brendemühl) éppen egy fontos tárgyalásra tart, ám útközben suhancok jól megtréfálják, kicsalják az autójából, és megdobálják paradicsommal. Nem elég, hogy a száradásra kitett nadrágját útközben elveszíti, a felvett stoppos lány, Cristina (Eva Santolaria) miatt fizetés nélkül kell menekülnie egy benzinkútról. Nem jut messzire, a kutas haverjai útját állják, és bosszúból széttörik az autóját. Cristina és Óscar tűz és víz, ám most mégis együtt kell valahogy megoldaniuk ezt a kellemetlen helyzetet.

Az ő látszólag banális történetük mellett elindul egy másik is. A tizenkét éves Xavi (Ferran Rull) és családja a szünidőt egy tengerparti üdülőfaluban tölti. Xavi már nagyon várta, hogy találkozhasson a barátaival: Cristóval (Mireia Vilapuig), Ekaitz-cal (Àlex Monner) és a down-szindrómás Roth-tal (Joan Sorribes). A falu fiataljai minden évben rendeznek egy különleges versenyt. A jelentkező csapatoknak egy saját készítésű járgánnyal kell legurulniuk a közeli domboldalon. A győztes jutalma, hogy a következő nyárig birtokolhatja a mező közepén álló – állítólag csodatévő – lombházat. Xaviék is szívesen beneveznének, ám akad egy bökkenő: ehhez legalább öten kell lenniük. Némi vita után így kerül be a csapatba a mama kedvence Colo (Marc Balaguer).

Ha felnőttként visszatekintünk gyerek- és kamaszkorunkra, nem tudjuk elképzelni, miért vettük annyira komolyan mindazt, ami velünk történt. Utólag olyan jelentéktelennek tűnik minden, főleg akkor, ha számba vesszük, végül mindebből mi volt hatással a későbbi életünkre. Freixas filmje azonban felráz bennünket:

nincsenek másodrendű események, pontosabban, úgy kellene élnünk az életünket most is, ahogyan a kamaszkorunkat megéltük. Mert minden fontos, ha jelen tudunk lenni benne, így leszünk valóban és intenzíven jelen saját magunkban is.

Bár még csak bontakozik mindaz, ami felnőtt életükben – ha elég figyelmesek vagyunk – elérheti a teljességet: a barátság, a szerelem, az önismeret, a hűség és a kaland, Freixas hősei mégis érzik – ha nem is tudatosan –, hogy az élet mindig az, ami most van.

A film végén történik egy tragédia, Xavit elgázolja egy teherautó. A fiú nem sokkal előtte tudta meg, hogy a falu helyén jövőre már egy víztározó lesz, és bár ezzel mindenki tisztában volt, előle valahogy sikerült eddig eltitkolni. Ezen jól összeveszett a barátaival, majd átszáguldott egy olyan úton, amely az előző évben még ott sem volt. Cristina és Óscar – akiről kiderül, hogy Xavi bátyja – sok év múltán térnek vissza a gyerekkor helyszínére. A víztározó közepén még mindig ott áll a lombház. Aminek megszerzése egykor annyira fontos volt, most gazdátlanul ácsorog a víz kellős közepén. Az egykori játszótársak, immár felnőttként, ismét összegyűlnek, felmásznak a fa tetejére, beteljesítve a gyerekkori álmot.

Filozófiainak, esetleg egyenesen értelmetlennek tűnik a kérdés, hogy hová tűnik el a múlt? Mintha azt tudakolnánk, hogy mit csinál a szél, ha nem fúj.

A múltnak az a legfőbb tulajdonsága, hogy nincs. Ha azon morfondírozunk, hogy hová lett a gyerekkor, a válaszunk nem valamilyen elvont igazság lesz, hanem egy személyes, már-már intim állapot kifejezése.

A víz alatti falu olyan, mint a gyermekkorunk, az is ott van valahol elrejtve, megbújva a felszín alatt. A gyerekkori emlékeink felidézéséhez pedig csak úgy férünk hozzá, ha alámerülnünk. A múltunk egy darabkája azonban – az, ami számunkra a legfontosabb volt – nemcsak nem tűnik el, mindig ott magasodik a szemünk előtt, csakúgy, mint az egykori lombház.

Xavi halála is meditációra késztethet bennünket. Ha ugyanis évtizedek távlatából gondolunk vissza a gyerekkorunkra, furcsa eredményre juthatunk. Az, aki egykor voltunk, sokszor valamiféle különálló lényként jelenik meg előttünk. Bár tudatában vagyunk a gyerek és a mostani önmagunk közötti folytonosságnak, mégis képesek vagyunk gyermekvoltunkra úgy visszagondolni, mintha nem is mi lettünk volna. Ez a benyomás érdekes módon életünk más szakaszára általában nem jellemző. Egy idősebb ember fiatal vagy középkorú énjére nem gondol vissza úgy, mint egy önálló létezőre. Ez a valaki értelemszerűen már nem él, sőt, időnként úgy érezzük, oly messze van már tőlünk, mintha halott lenne, és nem maradt volna utána más, csak az emléke.

Fotó: Imdb.com

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. május 31-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria