"Az idő igazi gyermektolvaj."
Emma Donoghue
Pau Freixas 2010-es filmje, a Hősök – melyet a televíziócsatornák mostanában újra műsorukra tűznek – rendkívül egyszerűen és érzékenyen mesél a gyerek- és kamaszkor határáról. Írásomat elsősorban azoknak ajánlom, akik már látták a filmet.
Oscar Sala (Àlex Brendemühl) éppen egy fontos tárgyalásra tart, ám útközben suhancok jól megtréfálják, kicsalják az autójából, és megdobálják paradicsommal. Nem elég, hogy a száradásra kitett nadrágját útközben elveszíti, a felvett stoppos lány, Cristina (Eva Santolaria) miatt fizetés nélkül kell menekülnie egy benzinkútról. Nem jut messzire, a kutas haverjai útját állják, és bosszúból széttörik az autóját. Cristina és Óscar tűz és víz, ám most mégis együtt kell valahogy megoldaniuk ezt a kellemetlen helyzetet.
Az ő látszólag banális történetük mellett elindul egy másik is. A tizenkét éves Xavi (Ferran Rull) és családja a szünidőt egy tengerparti üdülőfaluban tölti. Xavi már nagyon várta, hogy találkozhasson a barátaival: Cristóval (Mireia Vilapuig), Ekaitz-cal (Àlex Monner) és a down-szindrómás Roth-tal (Joan Sorribes). A falu fiataljai minden évben rendeznek egy különleges versenyt. A jelentkező csapatoknak egy saját készítésű járgánnyal kell legurulniuk a közeli domboldalon. A győztes jutalma, hogy a következő nyárig birtokolhatja a mező közepén álló – állítólag csodatévő – lombházat. Xaviék is szívesen beneveznének, ám akad egy bökkenő: ehhez legalább öten kell lenniük. Némi vita után így kerül be a csapatba a mama kedvence Colo (Marc Balaguer).
Ha felnőttként visszatekintünk gyerek- és kamaszkorunkra, nem tudjuk elképzelni, miért vettük annyira komolyan mindazt, ami velünk történt. Utólag olyan jelentéktelennek tűnik minden, főleg akkor, ha számba vesszük, végül mindebből mi volt hatással a későbbi életünkre. Freixas filmje azonban felráz bennünket:
nincsenek másodrendű események, pontosabban, úgy kellene élnünk az életünket most is, ahogyan a kamaszkorunkat megéltük. Mert minden fontos, ha jelen tudunk lenni benne, így leszünk valóban és intenzíven jelen saját magunkban is.
Bár még csak bontakozik mindaz, ami felnőtt életükben – ha elég figyelmesek vagyunk – elérheti a teljességet: a barátság, a szerelem, az önismeret, a hűség és a kaland, Freixas hősei mégis érzik – ha nem is tudatosan –, hogy az élet mindig az, ami most van.
A film végén történik egy tragédia, Xavit elgázolja egy teherautó. A fiú nem sokkal előtte tudta meg, hogy a falu helyén jövőre már egy víztározó lesz, és bár ezzel mindenki tisztában volt, előle valahogy sikerült eddig eltitkolni. Ezen jól összeveszett a barátaival, majd átszáguldott egy olyan úton, amely az előző évben még ott sem volt. Cristina és Óscar – akiről kiderül, hogy Xavi bátyja – sok év múltán térnek vissza a gyerekkor helyszínére. A víztározó közepén még mindig ott áll a lombház. Aminek megszerzése egykor annyira fontos volt, most gazdátlanul ácsorog a víz kellős közepén. Az egykori játszótársak, immár felnőttként, ismét összegyűlnek, felmásznak a fa tetejére, beteljesítve a gyerekkori álmot.
Filozófiainak, esetleg egyenesen értelmetlennek tűnik a kérdés, hogy hová tűnik el a múlt? Mintha azt tudakolnánk, hogy mit csinál a szél, ha nem fúj.
A múltnak az a legfőbb tulajdonsága, hogy nincs. Ha azon morfondírozunk, hogy hová lett a gyerekkor, a válaszunk nem valamilyen elvont igazság lesz, hanem egy személyes, már-már intim állapot kifejezése.
A víz alatti falu olyan, mint a gyermekkorunk, az is ott van valahol elrejtve, megbújva a felszín alatt. A gyerekkori emlékeink felidézéséhez pedig csak úgy férünk hozzá, ha alámerülnünk. A múltunk egy darabkája azonban – az, ami számunkra a legfontosabb volt – nemcsak nem tűnik el, mindig ott magasodik a szemünk előtt, csakúgy, mint az egykori lombház.
Xavi halála is meditációra késztethet bennünket. Ha ugyanis évtizedek távlatából gondolunk vissza a gyerekkorunkra, furcsa eredményre juthatunk. Az, aki egykor voltunk, sokszor valamiféle különálló lényként jelenik meg előttünk. Bár tudatában vagyunk a gyerek és a mostani önmagunk közötti folytonosságnak, mégis képesek vagyunk gyermekvoltunkra úgy visszagondolni, mintha nem is mi lettünk volna. Ez a benyomás érdekes módon életünk más szakaszára általában nem jellemző. Egy idősebb ember fiatal vagy középkorú énjére nem gondol vissza úgy, mint egy önálló létezőre. Ez a valaki értelemszerűen már nem él, sőt, időnként úgy érezzük, oly messze van már tőlünk, mintha halott lenne, és nem maradt volna utána más, csak az emléke.
Fotó: Imdb.com
Baranyai Béla/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata a 2020. május 31-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.
Kapcsolódó fotógaléria