M. Pascalina Lehnert: XII. Piusz közelében

Pascalina nővért 1918 márciusában a rend a müncheni nunciatúrára küldte kisegítőnek. Ettől kezdve házvezetőként és titkárnőként szolgálta – egészen a későbbi pápa 1958. október 9-én bekövetkezett haláláig – Eugenio Pacelli nunciust, majd bíboros államtitkárt, akit a konklávé 1939. március 2-án XII. Piusz néven pápává választott.

Pascalina nővér az Ecclesia Szövetkezet által kiadott emlékiratának nagy részét már 1959 elején, néhány hónappal XII. Piusz halála után megírta, általános rendfőnöke utasítására. Később a pápa és az ő barátaival, ismerőseivel beszélgetve kiegészítette korábbi írását, amely ebben a formában 1982-ben jelent meg először olaszul.

A kötetből megismerhetjük Eugenio Pacelli személyiségét, egészen fiatalkorától kezdve, így idézeteket olvashatunk kamaszkori naplójából, melyből kiderül: a hit jelentette élete értelmét, középpontját, de időnként kételkedett Isten létében, ami kínszenvedést okozott számára, ilyenkor az Úrhoz fohászkodott, hogy világosítsa meg őt. A tanulás soha nem jelentett gondot számára, mindig szívesen tanult, mert tisztában volt azzal, hogy később ez hasznára válik. Türelmetlennek és heves mérsékletűnek tartotta magát, de nevelés által igyekezett mérsékelni ezt. Pascalina nővér tapasztalatai szerint Eugenio Pacelli képtelen volt az alakoskodásra, és fiatalkori félénksége később alázattá nemesedett. Az irgalom és a szolidaritás kezdettől fogva jellemző volt rá, mindig odaállt az élet kitaszítottjai mellé.

Kiemelten foglalkozik az emlékirat Pacelli bíborosnak a német nemzetiszocializmushoz fűződő viszonyáról. Miután nunciusként elhagyta Berlint, erősen nyomasztotta a nemzetiszocializmus felemelkedése, átlátott Hitleren, és többször felhívta a figyelmet az „iszonyatos veszélyre”, amely a német népet fenyegette. Már a harmincas évek közepén azt mondta Pascalina nővérnek: „Ez az ember teljesen megszállottja önmagának, mindent elvet, ami nem őt szolgálja. Ez az ember halottakon gázol át, és mindent eltapos, ami az útjában áll.”

Pascalina nővér részletesen foglalkozik XI. Piusz és Pacelli bíboros államtitkár szeretetteljes, tökéletes bizalmon és egymás kölcsönös tiszteletén alapuló kapcsolatával. XI. Piusz pápa későbbi utódját bízta meg a Mit brennender Sorge (Égető aggodalommal) kezdetű, 1937-ben megjelent enciklika megszövegezésével, hiszen Eugenio Pacelli kiválóan ismerte a német viszonyokat. Az enciklika német nyelven íródott, hatalmas vihart kavart, ugyanis minden német katolikus templomban felolvasták, és egyértelművé tette a Szentszék és XI. Piusz pápa kiállását a német katolikus egyház mellett, amelyet akkor az egyházi élet minden területén egyre erőszakosabb támadások értek a hitleri államgépezet részéről. Az enciklika egyértelművé tette, hogy az Egyház tanításával élesen szembenáll az emberek közötti bárminemű, így különösen a faji alapú különbségtétel.

Ugyancsak minden tőle telhetőt megtett Pacelli pápa azért, hogy megakadályozza a II. világháború kitörését. 1939. augusztus 24-én elmondott híres rádiószózatában szinte könyörgött: „A békével még semmit nem vesztettünk el. A háborúval mindent elveszíthetünk.” Augusztus 31-én újabb békefelhívást tett közzé, hiába. A német csapatok másnap hajnalban megindították csapataikat Lengyelország ellen, és ezzel megkezdődött a világtörténelem legtöbb áldozatát hozó, csaknem ötvenmillió ember halálát okozó öldöklése.

A négy évtizedet közvetlenül Pacelli bíboros – Piusz pápa közvetlen közelében töltő Pascalina nővér kiemeli: XII. Piusz rengeteget tett az üldözött zsidókért, minden elképzelhető módon gondoskodott arról, hogy menhelyek létesüljenek számukra, több ezer zsidó személyt sikerült így megmentenie. Jogosan írta Eugenio Zolli római főrabbi (eredeti nevén Israel Zoller), aki a keresztények jó példáját látva tért át később a katolikus hitre: „A történelem egyetlen hőse sem vezetett pompásabb, ugyanakkor nagyobb ellenállásba ütköző sereget, mint XII. Piusz, aki mindezt a keresztény caritas (cselekvő szeretet) nevében tette.”

Pascalina nővér felidézi 1942 augusztusát, amikor a Vatikánban értesültek arról a rettenetes hírről, hogy a holland püspököknek a zsidók embertelen üldözése elleni nyílt tiltakozása miatt Hitler parancsára a Gestapo emberei egyetlen éjszaka negyvenezer zsidót tartóztattak le – köztük Edith Steint –, és később gázkamrába küldték őket. XII. Piusz a bajor szerzetesnővér szeme láttára elégette azt a tiltakozó dokumentumot, aminek aznap kellett volna megjelennie a L’Osservatore Romanóban. Így érvelt: „De ha a holland püspökök tiltakozása negyvenezer ember életébe került, akkor az én tiltakozásomnak akár kétszázezer élet is az ára lehet. Nem tudok ilyen felelősséget magamra vállalni. Ezért hát jobb, ha a nyilvánosság előtt hallgatunk, és mint eddig, ezután is csöndben megteszünk mindent ezekért a szegény emberekért, ami csak lehetséges.”

Pascalina nővér naplójából is kiviláglik, hogy XII. Piusz szerette a magyarokat. Ez a kötődés még 1938-ban kezdődött, amikor Eugenio Pacelli bíboros államtitkár XI. Piusz legátusaként részt vett Budapesten az eucharisztikus világkongresszuson. Később többször is szót emelt a magyarországi egyházüldözések ellen; 1956 októberében enciklikában fordult a világ közvéleményéhez, kérve a híveket, hogy imádkozzanak Magyarországért, és ugyancsak a magyar sorsról szólt aggodalommal novemberben, majd karácsonyi szózatában is, amelyben szélesebb, világpolitikai kontextusba helyezte a magyar forradalom leverését.

Mindezek alapján a kötet utószavát jegyző Perger Gyula tényként szögezi le, hogy XII. Piusz egyaránt elítélte a fasizmust, a nácizmust és a kommunizmust, minden rendelkezésére álló eszközzel felemelte szavát az üldözöttek védelmében. „Pascalina nővér naplóját olvasva újra a tényekkel szembesülhetünk, és eszünkbe juthatnak a Szentírás szavai: az igazság majd szabaddá tesz titeket!”

A kötetet Török Csaba fordította. Az olvasószerkesztő Gátas Judit volt.

M. Pascalina Lehnert: XII. Piusz közelében
Ecclesia Szövetkezet, 2019

Bodnár Dániel/Magyar Kurír