Zeneünnep tűzijáték nélkül – A betöltött űrről a Margitszigeti Szabadtéri Színpad pandémiás nyarán

Tekintettel arra, hogy a történelemben a nagy kulturális intézmények csak háborús és más katasztrófahelyzetekben szüneteltették a működésüket, a pandémiafenyegetettség reális, józan kezelésével a kontinuitás fenntartása, nívós művészek felléptetése olyan vitathatatlan fegyvertény, amely emlékezetessé, (zene)történeti jelentőségűvé emel még egy közepes évadot is.

Merthogy közepes a kínálat, a publikum létszáma, de még a hangulat és a reakciószint is. Többnyire bő fél-kétharmad házzal zajlanak a programok. Jóval kevesebb idén a külföldi látogató, és a hazai közönség is óvatos. Különös megilletődöttséget érezni mindkét oldalról, az előadók és a nézőtéren ülők részéről egyaránt. Mintha újratanulnánk egy közösségi viselkedésformát. A késői szezonindítás július 17-én, Piotr Beczałával és Rost Andreával ünnep, ha fékezett habzású is. Hónapok óta ez az első valamirevaló közvetlen zenei esemény. Mert hiába a HD-technika és/vagy a mobiltelefonos élőzés, az ötletes, de álderűs házikoncertezés, hiába a karantén idején az archívumkincsek visszanézését kínáló honlapok és tárhelyek sora, a net kiábrándító, személytelen virtuális valósága igazából alig tud helyettesíteni, pótolni valamit. Mintha a fürdőkádból próbálnánk megélni egy tengerparti nyaralást.

Jóllehet a másik nagynak szánt gála, Angela Gheorghiu koncertje elmaradt, a világsztárokat felvonultató, évek óta tartó szigeti sorozatban az első számú énekesek között számontartott lengyel tenor felléptetése az örömteli, szépreményű kezdeményezés része. (Tavaly például Vittorio Grigolo mutatkozott be itt.) A kényszerpihenőről érkezett Beczała már első megszólalásával győzedelmeskedik: változatlanul egyike a legszebb hangú, legsokoldalúbb operaénekeseknek. (Húsz év telt el azóta, hogy nagy nemzetközi áttörése küszöbén, Budapesten, az Erkel Színházban a Rigoletto Hercegeként debütált; húsz évvel ezelőtt jegyeztük meg itthon a nevét.) Rost Andrea kiváló és megbízható partner. A program felemás, a második, operettes blokkja hosszú. Verditől, Giordanótól és Puccinitől sajnos csak kis adagok, a Tosca szerelmi kettőse pedig így, az összefüggésből kiragadva kevéssé hatásos zárása az első résznek.

A szünet utáni Lehár- és Kálmán-féle operettcunami best of-igénye imponáló. De nyár ide vagy oda, a behízelgő – énektechnikailag és stílusgyakorlat szempontjából kifogástalanul tolmácsolt – zenei anyag ebben a koncentrátumban annyira émelyítő, álomvilága annyira talmi, hogy a cukormázas dal- és duettszövegek fordításainak elmaradásáért ezúttal még hálásak is lehetünk. A kihagyhatatlan évődő keringőzés kicsit suta, mert Beczała nem az a spontán kedélyeskedő fajta. Valószínűleg mindannyian jobban jártunk volna, ha – egy kis műfaji ráadáskirándulást leszámítva – maradunk az operánál.

Fellini 100 – koncert. A program kézenfekvő: Nino Rota vonatkozó filmzenéi, részletek, szvitek.  Országúton, A bikaborjak, Az édes élet, Satyricon, Cabiria éjszakái, aztán Amarcord, Casanova, Zenekari próba, végül ráadásként Boccaccio ’70 és a 8 és ½ „La passerella d'addio”-ja. Mindez a zeneszerző unokatestvére, Marcello Rota vezényletével és az Óbudai Danubia Zenekar tolmácsolásában. A szólista: Cristina Mosca. Úgy tűnik, mintha a fiatal szoprán először énekelne ekkora nézőtér előtt. A voce kicsit egyenes, de fegyelmezett. Hallhatóan nagyon gondosan felkészült, sokat próbálhatott a karmesterrel. Ez a fajta makulátlanság még nem a művészi érettséget, mélységet mutatja, sokkal inkább a jó tanuló felel érzetét kelti. Az összhatás azonban kellemes, legato-technikája, különösen egy-egy jól kimért, hosszan tartott hang meglepően bravúros. A hatvanas-hetvenes éveket idéző számokat, tánczenéket, songokat ebben a betölthetetlen nagy térben az önmagára utaltságából fakadó zavarában végigmozogja. A felhúzott karral való monoton csípőhullámoztatás a háttérvokalisták tipikus lazaságimitálása. Országúton, Cabiria éjszakái: Rota fájdalmas, gyönyörű, életigenlő zenéje Giulietta Masina kivetített arcaival – kiszolgáltatottságával, gyermeki naivitásával, fürkésző tekintetével, szeretetéhségű szemével – illusztrálva felkavaró. A fülledt nyári estén a lélek tükrei hamar bepárásodnak.

Nino Rota más oldalát mutatja meg a Casanovában: valóságos XX. századi szimfónia ez a majd félórás szvit. Cseppet sem könnyű zene: vastag hangszerelés, stilizált barokk, nyugtalanító érdesség, repetíció, nagy formák. Hasonló élmény a Zenekari próba összetett, egyszerre harmonikus és riasztó „szimfonikus költeménye” is. Ezek már jócskán túlmutatnak a nyári filmkoncertek populáris jellegén. A fáradó publikum is érzi ezt. Úgyhogy felrázó zárásként az alkalomra Mosca által „átcímkézett”, butuska reklámdal, a Bevete più latte következik a Boccaccio ’70-ből. S legvégül egy igazi slágerszám: a 8 és ½ Passerellája. Groteszk vonulás, elcsépelt cirkuszi induló, unásig ismert, sokat citált, lüktető ritmusú örökzöld. Már-már banális, de megunhatatlan. Mindenki ezt a felhőtlen hangulatot viszi-vinné magával, de búcsúként, miközben a szélrózsa minden irányába oszlik a tömeg a park fái alatt, az Országúton mélabús trombitaszólója fúj csöndes takarodót.   

A sevillai borbély nem illik a szabadtérre. Nem is tudom, hogyan merülhetett föl ide szánva. Rossini vígoperája terjedelmes kamaradarab, amely egy ilyen színpadon – a poénjaival együtt – elvész. No, de ilyen „elvonásos” időkben, két olasz vendégművész ígéretével meghirdetett előadás kedvéért az ember mégiscsak próbát tesz vele. Újabb esélyt ad a szerző állítása szerint tizenhárom nap alatt komponált zenés komédiának. Ami jóllehet tényleg bámulatos, egyedülálló teljesítmény, de hogy ott lenne a helye a remekművek között... Majd másfél órás első felvonás. (Még hogy Wagner lenne hosszú!) Szellemes nyitány, amelyet a sürgetett Rossini egy korábbi operájából emelt át. Ez a fajta laza csereszabatosság persze már önmagában abszurditás. Könnyű zene, néhány népszerű ária, duett és együttes. De közben ott vannak azok a dramaturgiai érzék nélküli, mértéktelen negyedórák, az erőltettet, szócséplő fordulatok, amelyek az örökérvényt megkérdőjelezve az idejétmúltságból fakadó unalom érzését is rendre felkeltik. Persze félteni nem kell a darabot, végül is 1816 óta megvan a közönsége.     

A felívelő pályájú, a Scalába is vissza-visszatérő Annalisa Stroppa nem ismeretlen itthon: 2009-ben fellépett a pécsi Operalia-gálán, Plácido Domingóval a Carmen zárójelenetét énekelte. (Az est programjának nagy része CD-n is megjelent.) Bájos, kedves jelenség, fiatalos mezzója hajlékony, fényes. Szerepfelfogás tekintetében hétköznapi, olyan „semmi különös" Rosina. A másik fiatal olasz művész, Giorgio Caoduro életrajza alapján arra következtetni, hogy szintén bel canto-specialista. Figaro belépőjével rögtön rácáfol erre: világos, matt baritonja rugalmasságot, színt nem mutat; még anyanyelvi előnyét sem tudja érvényesíteni a mókás hadarásnál. Ha a játék hevében később javult is némileg a figura összhatása, a szerepeltetése melletti meggyőző érv a részéről elmarad. Palerdi András Basiliója, pontosabban a Rágalom-ária korrekt megszólaltatása zeneileg az egyik csúcspont. De végül is mindenki teszi a dolgát... 

Békés András 1986-os, felújított rendezése, frissítés ide vagy oda, anakronisztikus komikumelemekkel sem működik már őszinte, természetes humorforrásként. Ez A sevillai borbély mediterrán derűjével, a közreműködők akarásával és valóságával a pandémia árnyékában mégis többet ad. Tűzijáték nélküli ünnepe a lassan ébredező zenei világnak.

A Szegedi Szabadtéri Játékok vezetése a Szigethez hasonló értékorientációval, gyors és leleményes átstrukturálással szintén mentette a menthetőt. Az Újszegedi Szabadtéri Színpadon – ha kisebb léptékben is – jóformán minden műfaj képviseltette magát. A Jedermann (Akárki) a Dóm téren pedig nem csak a szegedi fesztivál előképére, a mintaadó Salzburgi Ünnepi Játékokra való hagyománytisztelő utalás. A prédikációként, egyfajta istentiszteletként is felfogható „moralitás" a járványidőszakban létünk radikálisabb, reálisabb átgondolására szólított. 

E cikk írásakor még előttünk egy nagyobb dobás a Szigeten: Erkel Bánk bánjának bemutatója a Cooperával, Vidnyászky Attila új rendezésében. Ugyanezen az estén, augusztus 19-én, az Opera Eiffel Műhelyháza is nyit, ahol parkfoglaló gálát hirdettek Jonas Kaufmann-nal. És a nap (egyben a lapzárta) reggelén úgy néz ki: tele lesz a nézőtér itt is, ott is. Augusztus 24-én Gyulán, majd 30-án Veszprémben Bizet Carmenje az Operaháztól, grátisz, koncertformában. E nyárbúcsúztatókban fény dereng. Körvonalazódó újrakezdés, jövőkép, ha tükör által, homályosan is. A művészet élni akar, ahogy a közönsége is.  

Fotó: Margitszigeti Színház

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. augusztus 31-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.