Megjelent A liturgiatudomány kézikönyve

Kultúra – 2020. május 14., csütörtök | 15:07

Ivancsó István pápai prelátus, liturgikus tanszékvezető tanár könyvismertetését a Szent István Társulat kérésére adjuk közre.

Örömmel fogadjuk az Apostoli Szentszék Kiadójának új könyvét, A liturgiatudomány kézikönyvét. A tekintélyes kötet a Szent István Kézikönyvek sorozatában jelent meg, és a 17. sorszámot kapta. Gazdag tartalmánál fogva nemcsak liturgikus oktatásunkban kaphat helyet, hanem mindazok liturgikus ismeretét gazdagíthatja, akik „újat és régit” kívánnak megtudni a liturgiáról. Erre nyújt garanciát a „liturgiát tudó” tekintélyes szerzőgárda, amikor „kincseiből újat és régit hoz elő” (Mt 13,52). Nem kisebb a liturgiát élő és annak tudományát művelő magyar szerkesztőpáros neve sem: bőséges anyagot tettek már le eddigiekben is az asztalra. Mindenesetre nagy köszönet jár nekik az évekig tartó gondos és precíz szervező és szerkesztői munkájukért. Akik tudtunk róla, már türelmetlenül vártuk a mű megjelenését. Végre beérett a gyümölcs, és kezünkbe vehetjük a liturgiának ezt a gazdag kincstárát.

Ismeretes, hogy az egyház a liturgiájában él. Ugyanis a tételesen megfogalmazott hitet, magát a hitletéteményt – amit Jézus Krisztus az apostolokon keresztül hagyományozott ránk, amit a szent zsinatok a szümbolonjaikban összefoglaltak, amit az egyházi tanítóhivatal előtár, amit a dogmatika könyvek és a katekizmusok tételesen megfogalmaznak – a liturgia megélt és megvallott hitté teszi. Tartalmilag a kettő semmiben nem térhet el egymástól, viszont a megjelenési formájában nemcsak különbözhet, hanem különbözik is. Íme, az egyház sokoldalúságának, sokarcúságának, mozaik-jellegének az oka, mely a nagy rítuscsaládokban, és azon belül is a különböző rítusokban megjelenik! S ezzel már érintettünk is a kötet gazdag anyagából egy témát, mely a keleti és nyugati rítusokról ad összefoglalást (31–48. old.).

Nem mehetünk el egy rövid reflexió nélkül a zsinati megállapítás mellett – mely szerint a liturgia „forrás és csúcs” –, hiszen kötetünkben és kötetünkből éppen ezt tapasztalhatjuk meg. Egyházi életünk – a fentebbi gondolat jegyében is – a liturgiából, a liturgikus cselekményekből, a liturgia meg- és átéléséből forrásozik, s éppen ezekben éri el a csúcspontját: az Istennel való kegyelmi és – még inkább – szentségi találkozásban.

A jelen mű eredetije, az 1998-ban olaszul megjelent öt kötet (majd annak angol nyelvű fordítása) még gazdagabb bizonyítékot szolgáltat az eddig elmondottakra. A Fülöp-szigeteki Anscar J. Chupungco bencés professzor szándéka – a magyar szerkesztők meglátása szerint – az volt, hogy olyan kézikönyvet adjon „a kutatók, tanárok, diákok és az érdeklődők kezébe, amely segít megérteni a liturgikus ordo keleti és nyugati hagyományát” (5. old.), valamint a liturgia mai gyakorlatát. A magyar kötet anyagát már előzetesen is áttanulmányozva, illetve bizonyos szempontokat és korrekciókat megadva, joggal állíthatjuk, hogy a magyar szerkesztők is teljes mértékben elérték vele a céljukat.

S itt ismét érdemes elidőzni egy pillanatra immár szent II. János Pál pápánk hasonlatánál: az egyháznak „két tüdővel kell lélegeznie”, hogy egészséges maradjon. Kötetünk (fejezetszámokkal nem jelzett) 31 témaköréből 6 és fél a keleti liturgia különböző aspektusaival foglalkozik. Emellett – természetesen – az egyes fejezeteken belül is találunk számos utalást a keleti rítusra, illetve rítusokra.

Kalapot megemelő dicséret illeti a szerkesztőket, hogy az eredeti öt kötetből egy ilyen komplex egykötetes művet tudtak összeállítani. Az anyag szelektálása minden területen nagy precizitást igényelt, hogy az eredeti mű eredeti szándéka megmaradhasson. A keleti vonatkozású témákban is sikerült ez, mivel ismertem a teljes anyagot, és mivel Pákozdi István velem is konzultált. Végül olyan mű állt össze, amelyet nyugodt lélekkel lehet hiánytalannak mondani. Rá lehet csodálkozni a kötet összeállításának logikájára, vagy még inkább megnyugtatóan lehet konstatálni, mennyire logikusan építették fel a szerkesztők (természetesen az eredeti műből szelektálva).

Mindenekelőtt az látható, hogy legelső helyen áll a liturgia értelmezése (23–30. old.), s csak utána következik a sokrétű fenomenológia, amely a keleti és nyugati rítusok bemutatásában jelenik meg (31–48. old.). A következő egységet a források alkotják: a Szentírás és az atyák hagyománya, amihez egy bőséges ökumenikus szempont csatlakozik (49–103. old.). A történeti részben (bár ismételten meg kell állapítani, hogy sem a kötet, sem a tartalomjegyzék nem tartalmaz ilyen részekre vagy fejezetekre való beosztást) gazdag anyagot találunk előbb a keleti, majd a nyugati liturgiákra vonatkozóan, a legelső liturgikus egyházi dokumentumok bemutatásával, illetve a bizánci és a nyugati liturgikus könyvek prezentálásával együtt (104–176. old.). A következő rövid, ámde annál fontosabb rész – amely a liturgia teológiájáról szól (177–203. old.) – megalapozza azt az aspektust, amely a liturgián keresztül az egyházias élet megélését segíti elő: így szól a liturgia gazdag szimbolikájáról, majd a lelkiségi és pasztorális vonatkozásairól, végül – a II. vatikáni zsinat által annyira hangsúlyozott – „actuosa participatio”-ról, a liturgiában való tevékeny részvételről (204–283. old.).

Ezek után a liturgikus szövegekre összpontosítják a szerkesztők a figyelmet, természetesen a neves liturgiatudósok adott művein keresztül: a keleti anforáktól (szentmisekánonoktól) kezdve az ünneplés nyugati történetén át a római lekcionáriumokig, illetve a keleti előszenteltek liturgiájáig (284–367. old.). Majd ismét a liturgikus ünneplés fenomenológiája kerül górcső alá. Érdekes módon előbb a betegek kenete (nyilván a többi szentség nem „fért bele” a magyar válogatásba), aztán a koncelebrálás és az áldoz(tat)ás speciális kérdése kerül terítékre, hogy a téma a liturgikus év elemző bemutatásában csúcsosodjék mind keleten, mind nyugaton, külön részt szentelve a szentek kultuszának (egy közös, keleti és nyugati fejezetben), hogy aztán mindezt a liturgikus év teológiája koronázza meg (368–491. old.). Végül a mű utolsó egysége a liturgikus térről és építészetről szól, amit a templomszentelés keleti és nyugati rítusának bemutatása előz meg (492–561. old.). Így válik kompletté és az eredeti ötkötetes opus átfogó kivonatát tartalmazó művé a jelen magyar nyelvű könyvünk.

A neves szerzőgárdából egyik személyt sem lehet kiemelni a másik rovására – a liturgiával tudományos szinten foglalkozók előtt úgysem ismeretlen a nevük. Ám azt meg kell említeni, hogy a harmincegy, jelen kötetbe felvett témakör huszonnégy szerző szellemi terméke. Természetesen mindegyikük a liturgia egészének vagy egy-egy szempontjának tudósa, de van közöttük történész és patrisztikus szakember; immár görögkatolikus püspökké szentelt egykori professzor, vagy éppen ortodox vallású, de római professzor asszony; szerzetes és világi pap; klerikus, illetve civil professzor is.

A szerkesztők között külön köszönet illeti Pákozdi Istvánt, aki alapos és precíz név- és tárgymutatóval látta el a művet (565–569. old.), ami által elősegíti az anyag szintézisben látását, továbbgondolását, illetve további liturgikus tanulmányok készítését.

Némi eufemizmussal lehet a könyv bemutatásának összegzését zárni, amit a bizánci egyház húsvéti liturgiája – a zsoltáros nyomán – így fogalmaz meg: „Ez a nap, melyet az Úr szerzett, örvendezzünk és vigadjunk azon”. Jogos a könyv megjelenése fölötti örvendezés, hiszen „Jelen egykötetes válogatás betekintést nyújt a római műhely munkájába, és egyaránt segíti a liturgia tanárainak, művelőinek és a liturgiával ismerkedőknek a munkáját” – amint Somorjai Ádám a könyv ajánlásában (7. old.) írja. Jómagam is hozzá társulva, örömmel ajánlom az érdeklődőknek ezt a kötetet, hogy ezáltal az istenkapcsolatuk, megélt és megvallott hitük, egyházi életük elmélyültebbé válhasson.

A liturgiatudomány kézikönyve
szerk.: Pákozdi István és Somorjai Ádám OSB
Budapest, Szent István Társulat, 2020, 569 p.

Forrás és kép: Szent István Társulat

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria