Meryl Streep – Egy önelégültség nélküli világsztár

Ez a könyv igazán méltó párja egy ugyancsak a Kossuth Kiadónál megjelent korábbi Meryl-életrajznak, Michael Schulman művének, amely magyarul 2016-ban látott napvilágot, Meryl Streep – Az ezerarcú színésznő címmel, Medgyesy Zsófia átültetésében.

Ez az „ezerarcúság” teszi ellenállhatatlan olvasmánnyá ezt a mostani, monográfia igényű könyvet is, amelynek alaphangját két nagyszerűen kiválasztott mottó adja meg. Az első néhány mondat Meryl Streep nyitóbeszédéből, amelyet alma matere, a Vassar College diplomaosztóján mondott el 1982-ben: „Tedd bele a szíved-lelked a munkádba, és mindenki mástól is a legtöbbet és a legjobbat kérd. Ne hagyd, hogy a nagy, egyetemes önelégültség felőrölje a különlegességedet, az értékeidet és azt a titkot, hogy egyedül csak Te ismered az igazságot.” A második, nagyon meryles mottó mindössze két rövid felkiáltás egy 2012. február 2-i rádióműsorból: „Rohadt idegesítő vagyok! Hogy tudnám ezt leplezni?”

Leginkább, és hála Istennek – sehogy. Már filmes pályafutása előtti korszakában, a King Kong 1976-os meghallgatásán is a helyén volt az esze és a szíve. Amikor a világhírű rendező, Dino De Laurentiis olaszul „rettenetesen csúnyá”-nak titulálta a már akkor gyönyörű, csak éppen nem babás szépségű és nem Barbie agyú színésznőt – aki történetesen jól ismerte Itália nyelvét –, azonnal készen állt a riposzttal: „Elnézést, ha nem vagyok olyan szép, amilyennek lennem kellene. De hát ez van, ezt kell szeretni.” S bár a King Kong stábjába Jessica Lange került be, Streep igazán nem panaszkodhat több mint hatvan filmmel, három Oscar- és egy Golden Globe-díjjal, továbbá sokmilliós rajongótáborral a tarsolyában. Ez utóbbiak streeper-eknek nevezik magukat. Jómagam ugyan nem tartozom közéjük, Meryl Streepet azonban nagyra becsülöm. Többek között azért, mert – bár De Laurentiis a maga olaszos, filmrendezős szépségeszményével valóságos csúfságnak tartotta – időtállóan és bölcsen, nem plasztikai sebészek és stylistok kegyelméből szép, hanem megőrzött egyéniségének köszönhetően. Többek között ebben is közeli rokona egyik nagy elődjének, Katharine Hepburnnek, aki hozzá hasonlóan az önelégültség nélküli világsztárok közé tartozott – olvashatunk erről egy helyütt Carlson könyvében. Streepnél egy komoly többletnek is örülhetünk a varázslatos Hepburn életútjához képest: ő, gyönyörű ráadásként, négy gyermek anyja. Már egyik korai sikere egy anyaszerep volt, a fiáért harcoló Joannáé a Kramer kontra Kramer-ben, a nem mindig könnyen kezelhető Dustin Hoffmann oldalán. Voltaképpen elsősorban anyaszerepet játszott a lényétől látszólag idegen romantikus filmben, a sokkal későbbi A szív hídjaiban is, Clint Eastwood partnereként. Az igazi „anyaszívűséget” azonban, a sors fintoraként, éppen Az ördög Pradát visel forgatása alatt érte el, noha a démonikus divatlap-főszerkesztő és divatdiktátor szerepét is hibátlanul játszotta. Mégis szeretettel és megértéssel bánt két fiatal pályatársával, a film 2006-os bemutatója óta már ugyancsak „szárnyra kapott” Anne Hathawayjel és Emily Blunttal.

A sokszínű és sokhangú Meryl-életműből még két filmet szeretnék itt kiemelni. Az amerikai tévés főzőműsorok nagyasszonyának, Julia Childnak szeretnivaló emléket állító Julie és Julia – Két nő, egy receptet, amelyben mert a háború utáni Párizst és a fény városának ízeit, szavait kóstolgató, eredendően nagydarab és nehézkes, eleinte még főzni sem tudó, de nagyon szeretnivaló feleség lenni, minden hiúság nélkül. Emellett pedig mindent vállalni tudásának iskolapéldáját, a 2016-os Florence – A tökéletlen hangot, amelyben ő, az egykor gyönyörű hangú operaénekes-jelölt éktelenül visítozott az önjelölt New York-i „díva”, a botfülű Florence Foster Jenkinsszerepében. S itt jön Meryl Streep iránti nagyrabecsülésem másik fő oka. Nagyon tisztelem és szeretem benne „az örök strébert”, aki a Sophie választása hősnőjének hiteles angol akcentusa érdekében vasszorgalommal tanult lengyelül és németül, amikor pedig A szív dallamai Robertáját, egy hegedűtanárnőt alakított, számtalanul sok hegedűórát vett, hogy megküzdjön a hangszer ha nem is mester-, de alapfokú kezelésével.

Végül idézzük fel egy közéleti hőstettét, amikor 1990-ben, korántsem Julia Roberts sikerét irigyelve, hanem kizárólag a női méltóság védelmében egy, a Los Angeles Times-nak adott riportban ezt mondta: „Zavart, hogy a tizenöt éves lányok négyszer-ötször is elmennek megnézni ezt a filmet. Tudom, hogy ez egy Hamupipőke-mese, de akkor is felkavar.” S ugyanígy távolságtartással viszonyul saját rajongóihoz, a már említett streeper-eket is: „Egy kicsit meg vagyok rémülve. Azért hálás vagyok, hogy a karrierem iránti érdeklődés egyfajta reneszánszát éli. Ez csodálatos, tényleg az. A celebség elég furcsa jelenséggé vált a mai kultúránkban.”

E rendhagyóan őszinte sztárportré lapjait, sok fénykép mellett, a művésznő minden rezdülését ismerő Justin Teodoro Merylről készített pillanatképei, beszédes, bár a nézőben olykor hiányérzetet keltő grafikái egészítik ki. És egy gazdag névmutató.

(Erin Carlson: Meryl Streep – Hollywood királynője, Justin Teodoro illusztrációival, ford. Németh Dorottya, Kossuth Kiadó, Budapest, 2020.)

Fotó: Flickr.com

Petrőczi Éva

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. augusztus 16-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.