Mikrotörténelem gyerekszemmel – Egy családregény margójára

A fatörzsekre erősített versek minden versmaratonnál beszédesebb, az egykori költő és szonettfordító gimnazista rajongásával, de az érett irodalmár példás igényességgel összeválogatott „lélegző antológiáját”, a bécsi „Zeit für ein Gedicht” és a leideni „poesie op muuren” szabad természetbe helyezett, közeli rokonát sokan szeretjük és értékeljük.

A regény írójának impozáns, soknyelvű műfordítói életműve 2005-től mostanáig nem csupán ÉS-, Forrás-, Jelenkor-, Életünk- és Tiszatáj-novellapublikációkkal bővült, de három önálló kötete is megjelent. Az első, A test mindent tud, Újvidéken, a Forum Kiadónál 2015-ben, a második, az Enyhítő körülmények című szikrázó novellagyűjtemény Budapesten, a Scolarnál 2017-ben, és harmadikként, eddigi életműve koronájaként a Mindig péntek című regénye Marosvásárhelyen, a Lector Kiadónál 2019-ben.

Ez a jelentékeny munka már az első oldalain két világhírű regényt juttatott az eszembe: Thomas Mann A Buddenbrook házát és a walesi Richard Llewellyn Hová lettél, drága völgyünk?-jét, ezt a finoman kidolgozott bányászballadát. Ami a három művet rokonítja, az a mikrotörténelmi szemlélet, vagyis az az aprólékosság, amivel semmiségnek tűnő tények, szinte jelentéktelen hétköznap-elemek keltenek életre egy-egy korszakot és környezetet.

Jelen esetben több általános iskolás kislány hétköznapjainak tükrében láthatjuk meg az ötvenes és a hatvanas évek Magyarországát, főként a megalázottak, a megszomorítottak és a hitben – ezúttal elsősorban a katolikus felekezetben – élők világát.

Ebben a nagyszerű regényben az igazi hangulatfestők nem az egész országot megrengető események, nem ötvenhat, és nem a kádárista diktatúra katolikus és református papságunkat egyaránt sújtó, korlátok, békepapi elvárások közé szorító, vallásidegen légköre. Hanem olyan, látszólag nőies, de valójában általánosan jellemző és atmoszférateremtő leitmotivok, mint a múlt ködébe merült harisnyaszem-felszedés és zoknigumírozás (anyagi nyomorúságunk jelképe), a Gránát kocka nevű, filléres és igénytelen csokoládé vagy az akkoriban luxusszámba menő, sok kakaóval meghintett tejberizs és a túrós palacsinta…

Semmiképpen sem hallgathatok el egy engem első olvasásra is szíven ütő részletet: már a könyv elején megismerkedhetünk egy, a férjétől és egyik fiától erőszakosan megfosztott és régi, derűs énjéből ezért teljesen kiforgatott, látszólag szadista „gyerekkínzó” tanítónő sorsával. Ez a szerencsétlen asszony már csak Isten házában és a gyónás perceiben érezhet pillanatnyi megkönnyebbülést, feloldozást: „Nem hallhattam, amint a fiatal plébános szinte pironkodva mondja neki a feloldozás szövegét, ego te absolvo, mintha cirógatni akarná szavaival, mert az ő gyenge szívének is fáj, amilyen gyönyörrel ostorozza magát a tanító néni gyónás közben (…) szinte a hangjával árnyalja a kíméletlenség fokozatait, ahogy halad az enyhébb bűntől a súlyosabb felé, nem áll meg, nem tart hatásszünetet, fölösleges is volna, hiszen a fiatal plébános nem először hallja.”

Az osztály- és hittantársi Erika-Lilla kapcsolat révén bepillanthatunk egy, a Rákosi- és a Kádár-korban egyaránt gyakori, „Bernarda háza” típusú létformába is. A szabotázzsal vádolt vasúti vezető, az apa halála után négy nő él együtt egy levendula- és naftalinszagú, elegáns uzsonnaterítékekkel megszelídített családi tragédia kellős közepén.

Egy ugyancsak nem mindennapi sorscsapás, kilencéves kishúga halála sodorja Erikát hosszú időre – két iskolai félévre –  a falun élő nagyszüleihez, egy magyarok és svábok lakta településre, ahol a kislány megismerkedik a hatvanas évek egyik jellegzetes, parányi életenyhítőjével, a nyugati rokonoktól és barátoktól érkező csomagokkal is. A testvéri féltékenységtől, kishúga halálától, szülei közönyétől és a városi élet visszásságaitól összekuszálódott életű Erika a falusi élet nyugodtabb légkörében és egy karizmatikus, igazán áldozatos életű plébános jóvoltából lassan rendezettebbé válik: „A plébános urat értettem. Annyira egyszerűen és szívhez szólóan beszélt, hogy nem lehetett nem odafigyelni rá. És mintha rajzolt volna a kezével, miközben beszélt, szinte láttam, ahogy Jézus megérinti a két jerikói vakot, olyan érzékletesen magyarázta, hogy Jézus megsajnálta őket, mikor könyörögtek neki, hogy nyissa meg a szemüket, hogy újra láthassanak.”

Természetesen Erika falun töltött éve sem volt mentes a megrázkódtatásoktól, ezek közül az egyik a Himnuszt és a Szózatot az úttörő- és mozgalmi dalocskák elé helyező kórusvezető tanár kirúgása. Nagyon jellegzetes élethelyzet ez a hatvanas évek csak látszólag enyhülő légkörében, amelyet mellékbüntetésként átszőttek az olyan mozgalmi események és köznapi mondókák, mint a Forradalmi Ifjúsági Napok, az Úttörő Olimpia vagy éppen a bambánál is bambább Ultra por-reklám.

A könyvet szívből ajánlom generációmnak, az ötvenes évek szülötteinek, köztük a hozzám hasonlóknak, a börtönbe vetett apáik, apáink miatt történelmi árvákként felnőtt gyerekeknek, és ezen a kategórián belül külön is a katakomba-hitéletre, ezért állandó kettős beszédre kényszerítetteknek.

A mi aha-élményeink száma végtelen lesz a regény olvasása közben, de érdemes megismerkedniük a könyvvel felnőtt gyermekeinknek, sőt, nagyobbacska unokáinknak is.

(Patak Márta: Mindig péntek, Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2019)

Petrőczi Éva

Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2020. március 15-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.