Minden ember barátja, Krisztus által – Bemutatták Giulia Eli Folonari Chiara Lubichról szóló könyvét

Kultúra – 2018. május 8., kedd | 17:12

A Szent István Könyvhét nyitó napján, május 7-én a Stephanus Könyvesházban mutatták be Giulia Eli Folonari „A kottát a mennyben írták – Ötven év Chiara Lubich mellett” című könyvét, amely az Új Város Kiadó gondozásában jelent meg, Stanisław Dziwisz bíboros előszavával.

KÉPGALÉRIA – klikk  a képre!

A bemutatón a kötet egyik fordítója, Paksy Eszter (a másik fordító Péterfi Eszter) beszélgetett Nobilis Márióval, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola tanárával. Paksy Eszter felidézte: Chiara Lubich, a Fokoláre mozgalom alapítója és elnöke tíz évvel ezelőtt, 2008. március 14-én távozott e földi létből, gazdag szellemi és lelki örökséget hagyva maga után. A kiadó ezzel az interjúkötettel emlékezik meg a mozgalom alapítójáról. A szerző ötven éven át titkára, sofőrje, de mindenekelőtt fokolártársa volt Chiarának, ezért olyan emberi közelségből ismerte őt, mint kevesen. A könyvből sok apró részletet megismerhetünk Chiara életéről, a mozgalom indulásáról és későbbi történetéről.

Nobilis Márió régóta foglalkozik a Fokoláre történetével, szorosan kötődik a mozgalomhoz. A bemutatón a kötet három tartalmi síkjáról szólt. Az első a mozgalom története. Elmondta: ő azt remélte, a szerző kiemelten a Fokoláréról szerzett személyes tapasztalatait osztja meg az olvasókkal a könyvben. Ez részben így is történt, ám Giulia Eli Folonari nem olyan részletesen beszél erről, mint amennyire az ember erre esetleg számított. Ez nem a könyv hibája, a kötet ugyanis elsősorban nem Eliről szól, hanem a vele készült, Chiaráról szóló interjúkat tartalmazza. Másrészt mégiscsak sokat megtudhatunk Eliről abból, ahogyan Chiaráról és a mozgalomról beszél. Máriás finomsággal áll a háttérben. Világossá teszi, mikor volt jelen a mozgalom életében, és mikor nem, mit élt át személyesen, és milyen dolgokról, eseményekről hallott másoktól. Néha egyértelmű, hogy alakítója volt a mozgalom fejlődésének, például amikor a Montini bíborossal – a későbbi VI. Pál pápával – való kapcsolatról mesél. Eli annyira eggyé válik Chiarával, hogy önmagán keresztül őt engedi láttatni. A könyvben arról is beszél, hogy Chiara utolsó éveiben ő volt az alapító „hangja”. Nagyon szép, amikor felidézi, hogyan élte meg, amikor Chiara betegsége, gyengesége idején ő jelent meg helyette a nyilvánosság előtt.

A kötet második tartalmi síkja természetesen Chiara Lubich személye – mondta Márió atya. Elinek nagyon karakteres képe van Chiaráról, ami teljesen hiteles, hiszen ő volt a legközelebb hozzá. A lényeg: elég Chiarát követni, és eljutunk Krisztusig. Egy helyen úgy fogalmaz: „Emlékszem Chiara egy mondatára, »én követem Istent, igyekszem megérteni, mit akar Ő, a többiek, ha akarnak, jöjjenek utánam«.” Chiara egy nálánál nagyobb vonzásnak engedelmeskedve „futott végig a pályán”, folytatva az utat a sötét időszakokban is, amikről Eli többször is beszél.

Nobilis Máriónak eszébe jutott erről az a híres fénykép, amelyen együtt látható Chiara és Teréz anya. A töpörödött, hajlott hátú Teréz anyát Chiara óriási lendülettel szinte húzza magával; boldog mosollyal, kézen fogva haladnak előre. Így látjuk Chiarát ebben a kötetben: mint aki a mélységeken és magasságokon keresztül is mindig előre akar menni. Mindenkor engedelmeskedett a Szentléleknek, miután ráébredt a karizmájára.

A könyv harmadik síkját Márió atya így nevezte: ez az Egyház és az egész világ. Rengeteg olasz személy tűnik fel a kötetben, akik jelentős szerepet játszottak a Fokoláre mozgalom történetében. Emellett kitekintést kapunk a világegyházra és az egész emberiségre. Ha végigtekintünk Chiara életútján, a gyerekkorától, karizmájának kiteljesedéséig, majd haláláig, akkor azt látjuk, hogy párhuzamos az Egyház 20. századi történetével. Az Egyház egyre inkább túllép önmagán, és a világ felé fordul, ahogyan azt a II. vatikáni zsinat Gaudium et spes (Öröm és reménység) kezdetű lelkipásztori konstitúciója is megfogalmazza; oda akar fordulni a világhoz, és önmagát a világgal való párbeszédben akarja értelmezni. VI. Pál pápaságának volt ez a fő gondolata, aki többször szóba kerül a kötetben is.

Nobilis Márió szerint ahhoz, hogy ez a könyv gyümölcsözően hasson ránk, el kell fogadnunk, hogy a mozgalmak fontosak az Egyház életében, és fontos, hogy megismerjük a lelkiségi mozgalmak alapítóinak életét is. Emlékeztetett rá, hogy II. János Pál pápa 1998-ban, pünkösd ünnepén, amikor összehívta a Szent Péter térre az Egyházban működő mozgalmakat, azt mondta: az Egyház maga is mozgalom. Ezért lényeges, hogy megismerjük egy mozgalom alapítójának az életét, azt a folyamatot, amelynek során megszületik és kibontakozik az általa létrehozott közösség és szervezet.

Paksy Eszter föltette a kérdést: miként volt lehetséges, hogy az 1943-ban létrejött, viszonylag friss alapítású Fokoláre mozgalom részt vehetett a II. vatikáni zsinaton? Nobilis Márió rámutatott: a zsinat egy nagyon hosszú folyamat legfontosabb mozzanata volt. Előzményei legalább száz évre nyúlnak vissza az Egyház történelmében. Márió atya nagyon fontosnak minősítette Lisieux-i Szent Teréz alakját, aki mintegy megelőlegezte a 20. század lelkiségének lényegét, amikor a szeretet kis útjáról beszélt. Erről szól az összes lelkiségi, megújulási mozgalom a század második felében. Egy nagyon erőteljes, világot behálózó mozgalom, a liturgikus megújulás pedig a zsinat több fontos döntését megelőlegezte. Az ökumenikus mozgalom is elkezdődött már a zsinat előtt, Bea bíboros már 1960-ban a Keresztény Egységtitkárság vezetője lett. Elindult a biblikus mozgalom is. Miközben Chiaráék „élni kezdik az igét”, az Egyház új, friss szemmel kezdi nézni a Szentírást, ugyancsak Bea bíboros erős hatására. A zsinat előtt már több lelkiségi mozgalom élt az Egyházban, egymás mellett, egymást erősítve, ugyanakkor volt velük szemben egy óvatosság: „Jaj, mi lesz ebből?”. Ez a kettősség érzékelhető a könyvben is. Amikor XXIII. János pápa meghirdetette a zsinatot, helyzetbe hozza a mozgalmakat. Ebből a szempontból nem meglepő, hogy ott lehettek a zsinaton, más felekezetek megfigyelőivel együtt. A mozgalmak kicsik voltak még, hivatalos elismerés híján; de mély gyökérzettel rendelkeztek. A világegyház és a Kúria folytatta azt, ami a mélyben már elkezdődött, és ez gyönyörű harmónia.

Paksy Eszter figyelemre méltónak nevezte, hogy Giulia Eli Folonari kiemelten beszélt arról, Chiara rendkívül fontosnak tartotta a vallások közötti párbeszédet. Mario atya emlékeztetett rá: a II. vatikáni zsinat kimondta, hogy az Egyház Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének. Az Istennel való bensőséges egyesülést teljesen a magunkénak érezzük, próbáljuk megvalósítani; ha nem megy, meggyónjuk. A zsinat egyenrangúvá tette ezzel az egész emberi nem egységének szentségét. Ezt a részt még nem teljesen valósítottuk meg – tette hozzá Nobilis Márió. Ez az emberiség valóban nagy feladata a globalizáció jelenlegi állapotában. Ahhoz, hogy megmaradhasson egy ország, egy nép, egy földrész identitása, párbeszédre van szükség. A könyvből kiderül, Chiara ezt világosan látta, és az ő nyomán Eli is globális összefüggésekben figyelte a valóságot. 

Márió atya hangsúlyozta: keresztény emberként, papként veszélyes, ha csak keresztényként értelmezzük magunkat. „Én elsősorban nem az Egyház, hanem az emberiség papja vagyok, a Katolikus Egyház által. Elmondhatom ezt keresztényként is. Elsősorban nem Krisztus barátja vagyok, hanem az emberiség, minden ember barátja, Krisztus által. Ő teszi lehetővé, hogy ilyen tágra nyíljon a szívem” – szögezte le a könyvbemutató végén Nobilis Márió.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria