Nagy művész és közvetlen ember volt – Megjelent Mohi Sándor beszélgetőkönyve Huszárik Zoltánról

A könyvben a dokumentumfilm-rendező Mohi Sándor mintegy félszáz visszaemlékező beszélgetése olvasható Huszárik Zoltán egykori barátaival, munkatársaival, színészeivel, filmtörténészekkel és filmesztétákkal. A kötet bemutatóján a szerzőn kívül részt vett Pécsi Györgyi, az MMA Kiadó vezetője, Huszárik Kata színművész, Huszárik Zoltán lánya, Mátis Lilla filmrendező, Megyeri József tanár és Rózsa János filmrendező. A beszélgetést Lukácsy György újságíró, a Huszárik Zoltán Alapítvány elnöke vezette.

A nagyszámú közönséget Pécsi Györgyi köszöntötte, kiemelve, hogy az MMA 2018-ban Talán mindenütt voltam – Huszárik Zoltán címmel már megjelentetett egy könyvet a Szindbád alkotójáról, Gelencsér Gábor monografikus igénnyel megírt tanulmánya olvasható benne. Ez a kötet DVD-t is tartalmaz, Mohi Sándor In memoriam Huszárik Zoltán (1931–1981) című dokumentumfilmjét. Mindkét kiadványt Pintér Judit szerkesztette.

Lukácsy György idézte az ismert magyar mondást: mindenki a saját halottjának tekinti. Huszárik Zoltán viszont arra vágyott, hogy őt mindenki a saját élőjének tekintse. A Huszárik Zoltán Alapítvány elnöke azt kérte beszélgetőpartnereitől, hogy idézzenek fel egy képet a rendezőről.

Huszárik Katának először egy gyerekkori emlék villant be: édesapja átment hozzájuk, leült a földre, és ott rajzolt. Egy gyerek mindig megérzi, hogy a felnőtt azért ül le mellé, mert kedves akar lenni, és egy picit gyerekes, „vagy mint édesapám, hogy ez teljesen a személyiségéből fakadt, és magától értetődő természetességgel rajzolt bárhol, ahol volt”.

Megyeri József Huszárik Zoltánt idézte: „A zseni azt csinálja meg, amit akar, a tehetséges művész azt, amit tud, a középszerű meg azt, amire szükség van.” Egyúttal emlékeztetett rá, hogy sok filmről írtak kiváló kritikát a bemutatásuk idején, de húsz-harminc év múlva kiderült ezekről, hogy megfáradtak, porosakká váltak. Huszáriknál ez nincs így, és ez a varázsa, ma is ugyanúgy hatnak a filmjei, mint negyven-ötven évvel ezelőtt, ugyanúgy a lelkünkbe marnak, gondolatokat ébresztenek, élő, örökérvényű alkotások. Amíg mozi lesz, Huszárik filmjeit nézni fogják, „itt vagyunk ennyien, ez is bizonyíték”.

Mátis Lilla 1968 második feléig ment vissza az időben, akkor találkozott először Huszárik Zoltánnal, már egy éve a filmgyárban dolgozott. Egy pillanatra megállt a folyosón, és hirtelen valaki befogta a szemét. „Visszanézek, és egy hosszú, pálcika ember áll ott mosolyogva. Ő volt Huszárik Zoltán. Ettől fogva, hogy így befogta a szememet, Huszárik-vakságban szenvedek.” Mátis Lilla ezt követően munka- és baráti kapcsolatban állt Huszárikkal, ő volt a Szindbád első asszisztense.

Rózsa Jánosnak Huszárik Zoltán évfolyamtársa volt a filmművészeti főiskolán. Az ötvenes évek elején a harmadéves Huszárikot elbocsátották a főiskoláról, azzal az indokkal, hogy kulákcsaládból származik. Ezt követően biztosítási ügynökként, népművelőként, olajmunkásként dolgozott, és otthon, szülőfalujában, Domonyban a földeken. Évekkel később, 1958-ban visszavették a főiskolára, a híres Máriássy-féle évfolyamba került, a koncepciós per miatt három évet börtönben töltött Gyöngyössy Imrével együtt lényegesen idősebbek voltak, mint a többiek. „Bejött az osztályba, és bár mi összeszokott társaság voltunk, egy pillanat alatt éreztük, hogy jól ki fogunk jönni egymással. Remek pasas volt!” – fogalmazot a filmrendező.

Mohi Sándor a Lulumba úti filmgyárban találkozott először Huszárik Zoltánnal. Többen mentek hozzá, különböző problémákkal, és ő azt mondta: „Menjetek Lillához, majd ő megoldja. És ez így is volt.” Az interjúkötet szerzője megvilágította: minden megszólalóban egy jó ember képe él Huszárik Zoltánról.

Lukácsy György megmutatta a 2019-ben elhunyt Markovics Ferencnek a Csontváry című film forgatása közben Huszárikról készített fotóját: az ágyon fekszik, nem lehet tudni, hogy alszik vagy imádkozik. A kötetben olvasható beszélgetések ezt a kétértelműséget, különösséget írják körül, amit a beszélgetést vezető újságíró az elhivatottság, küldetés fogalma köré rendezett. Miben állt az ő küldetése, hogyan lehetett ezt körülírni az életében?

Mátis Lilla szerint Zoltán egy életen át kereste, hogy konkrétan mi az ő elhivatottsága. Azt tudta, hogy elhívása van valamire, valamit el kell mondania, és úgy, ahogyan csak ő tudja ezt elmondani. Ennek a terhét mindvégig hordozta. Rózsa János állítja: ha valami távol állt Zolitól, akkor az az, hogy belőle szobrot csináljanak, de úgy érzi, ma már kezdik faragni ezt a szobrot, és ez nem lenne jó. Huszárik Zoltán rendkívül kedves, közvetlen ember volt, akivel élmény volt együtt lenni. A Máriássy-féle osztály tagjai rendkívül sok időt töltöttek egymással Gyöngyössy Imréék budai családi házában, gyakran kirándultak, beszélgettek, minden a film körül forgott náluk.

Huszárik Zoltán közvetlenségével kapcsolatban Megyeri József felidézte: 1977-ben főiskolásként a barátjával, Major Lacival beültek a Toldi moziba, itt vetítették A piacere címmel Huszárik öt rövidfilmjét. Ismeretes, hogy Huszárik domonyi születésű, Major pedig a szomszéd faluból, Galgamácsról származott. Hatalmas élményben volt részük, és Major Laci felvetette: osszák meg ezt az élményt a rendezővel. Megvolt a telefonszáma. Felhívták, a vonal túlsó végén Huszárik jelentkezett, azt mondta, ha ráérnek, szálljanak villamosra, és találkozzanak Zuglóban, mert éppen ráér. A Vadász nevű vendéglőben találkoztak, és bár huszonöt év korkülönbség volt közöttük, azonnal egy húron pendülve beszélgettek. Mindenről, természetesen filmekről, de emellett a fociról, kajakról, falusi kötélhúzó versenyekről. Életre szóló élmény volt, ahogyan Huszárik Zoltán közvetítette az érzelmeit, az elképzeléseit – mondta Megyeri József.

Huszárik Kata emlékei szerint édesapja bármilyen élethelyzetben otthonosan tudott viselkedni, és akik körülvették, úgy érezték, hozzájuk tartozik. Nemcsak szakmabeliekkel, művészekkel találta meg a hangot, hanem mindenki mással is. Huszárik Kata Mátis Lillával ellentétben úgy érzi: édesapja nem kereste az elhivatottságát, ez egyszerűen megvolt neki. Bármit csinált, filmet, grafikát, vagy akár csak beszélgetett valakivel, azt olyan minőségben tette, hogy lehetetlen volt nem észrevenni.

Mohi Sándor felidézte: egyik beszélgetőpartnere, Jancsó Nyikita világította meg, hogy Huszárik Zoltánnak „őrületes” tudása volt a képzőművészetről, és rendkívüli tehetséggel is rendelkezett, ezt bizonyítják grafikái. A kötet szerzője végül köszönetet mondott Pintér Judit szerkesztő gondos munkájáért, aki nélkül nem készülhetett volna el ez a könyv.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír