Naplójegyzetek Kodolányi Jánosról – Kodolányi János és Zimándi Pius István levelezése

Zimándi Pius István (1909–1973) 1928-ban lépett be a premontrei rendbe. Magyar–latin szakos diplomát szerzett 1935-ben. A szerzetesrendek 1950-es feloszlatása után az MTA Nyelvtudományi Intézetének munkatársa lett. Elsősorban Péterfy Jenő-kutatásai, a róla szóló könyvek és 1956-os naplója alapján ismert. Kodolányi Jánossal 1952 szeptemberében ismerkedett meg, az író akkor Balatonakarattyán tartózkodott feleségével, Tildával.

Az íróról szóló emlékeit, följegyzéseit Zimándi 1965-ben, Katalin napján kezdte összesíteni, rendszeres naplójegyzeteket a vele való találkozásairól csak 1956-tól kezdett írni. A kötet nagy része Kodolányi János Zimándi Istvánhoz írt leveleit tartalmazza, illetve a Péterfy-kutató irodalomtörténész néhány levelét és naplójegyzeteit.

Az ötvenes évek elején a korábban ünnepelt Kodolányi már kikerült az irodalom centrumából, nem írói képességei, hanem politikai megbélyegzettség okán. Miközben nemzedékének tagjai közül Németh László és Illyés Gyula ünnepelt szerzőknek számítottak, Kodolányi az irodalmi élet perifériájára zuhant. Írók és tisztelői csak ritkán keresték fel, s bár könyveit az olvasók szétkapkodták, a hivatalos irodalom nem törődött vele. Anyagi gondokkal, betegségekkel küszködött, ennek ellenére töretlen alkotókedvvel írta műveit, többek között ekkor született meg Mózes-regénye, Az égő csipkebokor, amely 1957-ben jelent meg, és amely egy materialista világban mondta el az ember találkozását Istennel.

Az író hamar barátságába fogadta az egykori szerzetest, aki annak ürügyén látogatta meg, hogy érdeklődjön az akkor és még sokáig kéziratban lappangó Júdás- és Jézus-regény – a posztumusz Én vagyok – iránt. Zimándi és Kodolányi kapcsolata hamar barátsággá vált, két száműzött és hívő lélek talált egymásra. Kapcsolatuk sokkal több volt, mint egyszerű mester–tanítvány kapcsolat. Az író szeretetteljes őszinteséggel bírálta meg Zimándi készülő Péterfy-monográfiáját, minden sorából érződik, hogy a jó szándék vezette. Sokszor bírált kíméletlenségét nem szeretetlenség, hanem nyers igazságszeretete, tárgyilagos ítélőképessége szülte, amiből önmagát sem vonta ki. A szeretetre azonban valósággal éhezett. Leveleiben említést tesz mellőzöttségéről, anyagi, lelki és fizikai állapotáról, de sorai nem panaszkodások, csupán a tények rögzítései.

Kodolányi személyiségét jól jellemzi, hogy a peremlét nem vette el alkotókedvét, állandóan írói tervek foglalkoztatták. Így írt Zimándinak: „Dolgozni kell, Pista, szép csendesen, zúgolódás, bajlódás, nyűglődés nélkül, mert ez isteni parancs…” A munka azonban nem egyenlő a „gyakorlati” emberek, a csak pénzben gondolkodók földhözragadtságával, hanem „a magunk és felebarátaink tökéletesedésének munkája”. Zimándi élete fő művéről, személyre szóló küldetéséről van szó: „Ha jól végrehajtod tervedet s megírod a Péterfy-tanulmányt, akkor ezzel egy lépést tettél a saját tökéletesedésed útján s másokat is segítettél egy lépéssel.”

Zimándinak Belon Gellért teológus-lelkipásztorral együtt óriási szerepe volt abban, hogy Kodolányi a halála előtt másfél évvel, 1968. január 19-én visszatért a katolikus hitre. A szertartást az 1959-ben pécsi segédpüspökké kinevezett Belon Gellért végezte (szentelésére azonban 1982-ig várni kellett, mert a magyar állam csak ekkor adta hozzájárulását). Zimándi így emlékszik vissza: „Megrendítően nagy nap volt számomra: ma tért vissza János bácsi a katolikus hitre. Végigbőgtem az egészet, János bácsi is sírt, felesége arcán is időnként csordogált a könny. Gellért felülmúlta önmagát. Az volt az érzésem, hogy két nagy ember találkozásán vagyok jelen.”

Kodolányi János leveleiből képet kapunk az önkényuralom kultúrpolitikájáról, arról, hogyan élte meg a mellőzöttséget, írótársai viszonyulását a diktatúrához. Illyés Gyula, Németh László, Sinka István, Veres Péter, Darvas József személye hol az együttérzés, hol a nem leplezett irónia szintjén villan elénk. Az emberiség minden gondját arra vezeti vissza, hogy elszakadtunk Istentől, és ez független a társadalmi rendszerektől, éppúgy jellemző a kapitalizmusra, mint a kommunizmusra. Ezzel szemben vallotta, hogy „amint óra elképzelhetetlen órás nélkül, éppúgy elképzelhetetlen világ Isten nélkül… az író, a költő, a művész valójában csak nyelve, szószólója, kifejezője a Szent Szellemnek, a Felsőbbrendű Énnek, a bennünk lakozó istenségnek”. Amikor 1958 őszén a Népszabadság megtámadta az 1943-ban írt Zárt tárgyalás miatt, azt mondta: ő ott világosan megírta, hogy „se nem nyilas, se nem kommunista, hanem keresztény Krisztus-hívő. Ez pedig nem harmadik út.”

Kodolányi János 1969. augusztus 10-én adta vissza lelkét a Teremtőnek. A rangos irodalmi folyóiratok egyáltalán nem vettek tudomást a haláláról, az Élet és Irodalomban jelent meg csupán egy emlékezés, gondosan eldugott helyen. Az eltelt ötven esztendőben a Szent István Társulat tett legtöbbet azért, hogy munkássága visszakerüljön az irodalmi köztudatba. Egyelőre kevés eredménnyel. Talán az idei, kettős évforduló pozitív változást hoz ezen a téren, és sokak számára lesz egyértelmű kezelőorvosának, Magyar Imrének 1969 szeptemberében írt méltató emlékezése: „Kodolányiban irodalmunk egyik legnagyobb értékét vesztettük el. Művei azonban élnek, és biztosak vagyunk abban, hogy értékük és fényük a kortársi megítélés szubjektívumaitól szabadultan az időben egyre gyarapszik.”

Naplójegyzetek Kodolányi Jánosról – 1952. szeptember–1969. december
Kodolányi János és Zimándi Pius István levelezése
Szent István Társulat, 2019

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír